Néma volt.
Úgy vélte, talán jobb is így. Hiszen, eme világban ki hallaná szavait?
A társadalom tönkre tette. Ám vajon tényleg a társadalom volt egyes egyedül? Hisz...ő is ott volt. Benne volt. Közre játszott.
Az ember.
Azok vagyunk, s köztünk élünk. Még sem vesszük észre kik vannak körülöttünk. Ismerősök, s idegenek. Mind-mind telis tele hibákkal. Ám senki sem ismeri úgy a másikat, mint önmagát. Mégis jobban bízunk másban, egyesek egyenesen futnak mások után.
Eme némaság is így tett. Bízott benne. Ő benne. Az Idegenben.
Az Idegen életjelet adott, mely némaságunknak életjeleket generált. Telt múlt az idő, s közben az idő és a tér kibontakozott. Persze nem szó szerint. Mi már csak rózsaszín ködnek nevezzük. Elvakította, megsüketítette, megbénította, ellepte.
Viszont, mint minden színnek is az alapja, ennek a bizonyos rózsaszín ködnek is, rideg, zárkózott volt, mely meg is mutatkozott, ezzel jelezve Itt A Vége! Kért, s remélt. Van más út? Nincs. Az Idegen életjeleit már nem érezte tovább. Eltűnt. Nem is. Inkább elment. Persze következményei ezeknek a romok lettek, melyeket felszínre bocsátott. Segített bárki is? Nem. Kisegített volna?
Hát így működik ez. A Szívünk. Mely rózsaszín ködét az Agy tudja csak eloszlatni. A rádöbbenés. Ugye milyen rideg?
ESTÁS LEYENDO
One Shot
Fantasía"Emlékül, hogy emlékezz, mikor emlékem már csak emlék lesz." "Soha semmi nem tudna helyettesíteni téged. Senki sem tudja elérni, hogy azt érezzem amit melletted éreztem... Tudom, hogy nem fogunk találni még egy ilyen igaz szerelmet... Semmi olyat...
