Hogyan élnek Piroska és a Farkas gyermekei...

Állandó Mozgásban

Benedek:

Idegesen rángatozó lábbal feküdtem az ágyban. Türelmetlenül bámultam a plafont. Mi lesz már?
Végtelennek tűnő másodpercek után megszólalt az ébresztőóra. Hangjára villámsebesen kiugrottam az ágyból. Gyorsan felöltöttem az edzőruhám és lerohantam az edzőterembe.
Bő tíz perc múlva befutott apa is. Addigra már a boxzsákot püföltem.
-Ne haragudj, fiam, de anyád feltartott. -jókedv csengett a hangjában és teljesen egyértelmű volt, hogy kicsit sem bánta amiért késett. Néha az ősök úgy viselkednek, mintha még mindig szerelmes tinédzserek lennének. Anyu véleménye az, hogy apa mellett ő örökké fiatalnak érzi magát. Erre nem igazán tudtam mit mondani.
-Nagyon fitt vagy hajnali öt órához képest. -jegyzi meg apa.
-Már jó ideje felkeltem.
Megsoroztam a zsákot.
-Akkor induljunk mielőbb.
A helyzet az, hogy annyi energiám van, hogy szinte képtelenség lekötni. Kiskoromban még elkönyvelhettük annak, hogy hiperaktív vagyok, de ahogy egyre idősebb lettem egyre nehezebben fáradtam ki. Egyre kevesebbet aludtam, mert egyszerűen nem voltam fáradt. Mostanra már nem is emlékszem mikor aludtam igazán jól. Kora reggel felébredem és késő este fekszem le. Felszínesen alszom, mert valamennyire azért szüksége van a szervezeteknek, de ennyi. Soha sem értettem azokat, akik az ágyban lustálkodnak.
Apa vállalta, hogy reggelente edz velem, így a suliba kicsit nyugodtabban megyek. Aztán iskolai edzés, végül itthon megint edzés.
-Fussuk be az egész erdőt! -apu intett és futásnak eredt. Emberfeletti gyorsasággal kilőtt és eltűnt a szemem elől. Futni kezdtem. Apa az erdő szélén várt, egy fának dőlve.
-Gondolom bemelegítettél.
-Igen.
-Helyes. Akkor mostantól rendesen fuss!
Elmosolyodtam. Apa befutott az erdőbe. Egy átlagos embernél sokkal gyorsabban, de még nem a maximális sebességével. Fokoztam a tempóm és utólértem. Nem tudok olyan gyorsan futni, mint egy átváltozott vérfarkas, de egy átlagos embernél sokkal többre vagyok képes. Hét éves koromban kezdett el velem foglalkozni apa. Tíz éve edzünk együtt. Mindenegyes év után egyre többre lettem képes. Nem egyszerűen fejlődtem, ez ennél sokkal több. Apu szerint a fatkasgénjeim már most dolgoznak. A testem erősödik, gyorsul, fejlődik természetfeletti módon. A többiek hozzám hasonlóan edzenek, ám egyikük sem bírja úgy, mint én.
Miután végigrohantunk az erdőn, pihenő nélkül harcolni kezdünk apával. A technikai része könnyű. Évek óta tanuljuk és gyakoroljuk őket. A lényeg a gyorsaságon és az erőn van. Olyan gyorsak az ütések, hogy a legtöbbet nem is látom csak érzem, ahogy a testembe csapódik vagy a megérzéseimre, az ösztöneimre hallgatva kivédem. Az egyik ütés a gyomromat éri, mire összegörnyedek. Amekkora erővel ütött, ha ettem volna most mindent kiokádtam volna.
-Nem jó. Tudod, miért kaptad be ezt az ütést?
Megrázom a fejem. A gyomrom háborog.
-Gondolom nem voltam elég gyors. -nyögöm ki.
-Téves. Ha nem lennél elég gyors, akkor az eddigi ütéseimet sem védted volna ki. Gyors vagy, erős és bírod a fájdalmat. A baj, hogy nem tudod az érzékeidet összehangolni. -magyaráz apu.
Felegyenesedek. A fájdalom elmúlt. A gyomrom tompán lüktett, de nem sokára ez is elmúlik.
Az érzékeim szuper erősek tudnak lenni, csak nem mindig. Bár apu igyekszik megtanítani, nem igazán tudom irányítani. Hol rám tör, hol nem. Egyszer a férfi mosdóban lett olyan erős a szaglásom, hogy elkezdett könnyezni a szemem és elhánytam magam. Apu hazahozott, és fél napon át nem múlt el. A szobámban is képes voltam megérezni egy nyúl szagát. Aztán minden figyelmeztetés nélkül elmúlt. Másik alkalommal a hallásom élesedett ki annyira, hogy az iskola udvarán dolgozó gondnok káromkodását olyan tisztán hallottam az osztályteremben, mintha mellettem állna.
-Nem vagy összhangban a testeddel. Vagy a tested irányít téged vagy te irányítod a tested. Meg kell találnod az egyensúlyt!
Könnyű azt mondani. Néha úgy érzem nem tudok a képességeimmel együtt haladni. Egyre erősebb leszek, amitől a határok elmosódnak. Nem tudom, hogy amit tettem arra más is képes lenne-e...
Anyu és apu sokat tanakodott, hogy jó ötlet-e hagyni, hogy csapatban játszak. Végül arra jutottak, hogy ez segíthet az erőm kordában tartásában és a fegyelemben. A foci- vagy kosáredzéseken a többieket figyelve állapítom meg, hogyan játszam. Mennyire futhatok gyorsan, mennyire ugorhatok magasra. Állandóan koncentrálnom kell, hogy a labdát csak akkora erővel dobjam vagy rúgjam oda, hogy senki se sérüljön meg. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elragadjon a versenyszellem, végig észnél kell lennem.
-Húsz darab fekvőtámasz, aztán öt percig dolgozol a zsáknál! Használhatsz lábat is, nem számít, a lényeg, hogy nem állsz le! -utasított apa.
Egy, két, há'... Engedelmesen dolgoztam, ahogy kérte.
-Miután végeztél a zsáknál, körbefutod a termet tizenötször.
Mindent megtettem.
-Jó. -apától ennél nagyobb dicséretet nem várhattam. -Harminc gugolás, aztán tíz perc a zsáknál. Első öt percnél csak kéz, aztán csak láb.
Miközben a zsákot ütöttem, apa folytatta a feladatok kiosztását.
-Ez után harcolunk. Aztán csinálsz ötven négyüteműt és megint harcolunk. Aztán eldöntheted, hogy a zsáknál akarsz feladatokat vagy erősítést csinálnál szívesebben.
-Igazán nagy lelkű tőled! -jegyeztem meg két ütés között.
-A szemtelenségedért plusz két percig dolgozol a zsáknál és a harc előtt van negyven fekvőtámaszod. -közölte apa érzelemmentesen. Elvigyorodtam, de befogtam a szám.
A bő egy órás foglalkozás után levezetésképpen körbe kellett futnom a telkünket. Kétszer.
Tény és való, hogy mire végeztünk már lihegtem, mint egy kutya.
A zuhany valóravált álomnak tűnt.
Mikor kiszálltam a zuhany alól, megnéztem az oldalam. Durva lila foltok és zúzódások tarkítottak. Ezek csak a mai edzés eredményei. Gyorsan megtörölköztem. Nem számít, mivel a következő tesióráig vagy edzésig a véraláfutások felszívódnak, míg a zúzódások meggyógyulnak.
A hihetetlenül gyors anyagcserém miatt folyton éhes vagyok, viszont a gyógyulásomat is segíti. Tizennégy évesen megrepedt a sípcsontom és napok alatt begyógyult.
A konyhában megtaláltam anyut.
-Jó reggelt! -egy puszival üdvözöltem.
-Jó reggelt! Nagyon frissnek látszol! -játékosan megpaskolja az arcom.
-Annak is érzem magam.
-Tánia! -a húgom rikácsolása egyből széttörte az idilli pillanatot.
-A bátyámmal megyek! -hallatszott Tánia dühös válasza. Nem sokkal később a lány betoppant a konyhába. Szőke haját szoros copfba fogta és egy sötétkék ruhát viselt. Csinos volt, mint mindig.
-Nem láttad az idióta bátyám? -szegezte nekem a kérdést.
-Ma még nem. -válaszoltam.
-Remek! -ingerülten fújt egyet, majd észrevette anyut. Az arcára egyből kedves mosoly került és hangja jókedvűen csengett. -Jó reggelt!
Anyu huncut mosollyal válaszolt.
-Úgy hallom annyira mégsem jó.
Tánia szeme összeszűkölt és a száját összepréselte.
-Ha Tori alakváltó lenne, tutira öszvér lenne, annyira makacs!
Felröhögtem a gondolatra.
Anyu megcsapta a vállam.
-Védened kéne a húgod!
A mondandója ellenére mosolyra görbült a szája.
-Nem. Biztos vagyok benne, hogy az az ő feladata. -mutattam a húgom legjobb barátnőjére.
-Hagyjuk! -Tánia megszorította a copfját, amitől sajnálni kezdtem a hajszálait. Szörnyen szoros lehetett már. -Mennem kell. -anyura villantott egy őszinte mosolyt, mielőtt távozott volna. Követtem a tekintetemmel az alakját, amint elhagyta a konyhát. Mikor anyura néztem, ő áthatóan tanulmányozott a szemével.
-Mi az? -kérdeztem.
-Szeretem Tániát. Remek lány és jól kijönnek a húgoddal, ami nem kis dolog.
-Jah, tudom.
Tánia is szerette anyut. Aputól sem tartott soha sem.
-Akkor jó.
Furcsa pillantással fordult anyu a szendvicsekhez. Ilyenkor mindig rádöbbenek, mennyire nem értek a nőkhöz.
-Lassan én is megyek. -mondtam inkább.
-Legyen szép napod! -anyu sugárzó mosollyal igazította meg a nyakamban lógó amulettet, amit ő készített nekem a nagyival és a dédanyuval. Ha megdörzsöltem egy varázslatnak hála nyugalom árasztott el. Ez főleg akkor lesz hasznos, mikor már átváltozok, ami remélhetőleg nemsokára bekövetkezik. Apu szerint az segítene az állapotomon, mert állandósulna a helyzetem. Jó lenne.
A reggeli edzések lefárasztanak annyira, hogy az első két órát nyugodtan végigüljem.
A harmadik órára viszont előjön a lábrángás, lábdobogás, ami egyenes előjele annak, hogy túl sok a felesleges energiám, amivel nem tudok mit kezdeni.
-Idegesítő, mikor ezt csinálod. -sóhajt fel mellettem Titusz.
A haverom egy kis géniusz. Osztályt ugrott, így lehet most az osztálytársam. Bár semmit sem tanul, szinte minden jól megy neki. A sportok már nem annyira, egyedül a kosárlabdát szereti, a csapatnak is a tagja. Ő inkább az eszével harcolos típus, mint az öklével. Talán ezért jövünk ki olyan jól. Ő gondolkodik, én cselekszem.
-Valahogy le kell kötnöm a feszültségem. -vonok vállat.
-Menj ki a mosdóba és közben fussd körbe az iskolát. -írt le egy kört az ujjával.
-És ha meglátnak? Mit mondjak? Kedvem támadt iskolakört futni órán, így kilógtam? -suttogtam indulatosan.
Titusz színpadiasan felsóhajtott és az égre emelte a tekintetét.
-Csak bírd ki a szünetig.
A húgom egyfolytában arról hisztizik, hogy milyen szar neki a suli a képessége miatt. Utálja a sulit. Legtöbbször én is, de csak azért, mert nehezen bírom nyugodtan végigülni az órákat és koncentrálni a tánarra, miközben legszívesebben az udvaron futnék vagy mozognék. Bármit csak ne kelljen egy helyben ülnöm.
Szünetben Titusszal belógunk a kistornaterembe, aminek a kulcsát varjú alakban ellopta Titusz, hogy lemásolhassuk és szünetekben ledolgozhassam a felesleges energiám.
-Ha lehet siess. -dőlt a falnak Titusz.
-Igyekszem. -felkapaszkodtam a kötélen, majd leereszkedtem és újra megismételtem az egészet.
-Már csak öt órát kell elviselned és fociedzés.
-Az még messze van. -siránkoztam.
-Közte van egy tesi is.
-Szerencsére.
-Hallom, fedezned kell ma Torit, míg távol van a sulitól és ki tudja mit művel. -hozza fel a témát Titusz.
Viktória még reggel megkért, hogy fedezzem mára. Beleegyeztem, hiszen nem volt más választásom.
-A húgodnak hála. -ugrom le a kötélről. Keményen érkezem a talajra, de sértetlenül. -Viktória elküldött volna a pokolba, de a te húgod pokoli jól alkudozik.
-Igen, ez jellemző rá. -nem firtatja tovább a dolgot, amit nem bánok.
Titusz szereti a szabadságot, így a húgomhoz hasonlóan lelép néha napján. Ilyenkor a focicsapat tagjaival lógok. A focicsapatkapitánya vagyok, így mindenki tisztelettel néz rám és örülnek a társaságomnak. Titusz szerint azért, mert ha velük vagyok több csaj figyel rájuk. Ebben én nem vagyok biztos. Nem tudom, hogy ezt csak féltékenységből mondta vagy tényleg így van-e.
Az edző érdekes módon egy nő. Egy nagyon szigorú, de nagyon jó női edző. Mások kritikus szemmel néztek rá és csúfolták, piszkálták. Hófehér bőre és sötét haja miatt Hófehérkének becézték, a csapatát meg a hét törpének. Az edzőt nem zavarta. Sőt megtetszett neki a dolog. Azt mondta a mesében Hófehérke győzött, így ez inkább bók. Ráadásul a törpék remek csapatot alkottak.
Mostanra a csapat tagjait a törpék nevén hívja: Tudor, Vidor, Morgó, Hapci, Szundi, Szende, Kuka. Annyira ránk ragadtak a nevek, hogy már mi is így hívjuk egymást, valahogy megerősítette köztünk a köteléket. Az edző pedig egyszerűen Hófehér.