Hogyan élnek Piroska és a Farkas gyermekei...

Nem félünk a farkastól, nem bánt az csak megkóstol...

Nagy levegőt vettem. Rohadtul fájt. Felnyögtem. Mindenem rohadtul fájt. Nem volt olyan porcikám, amire azt mondhattam volna, hogy nem fáj. Még a szemhéjam is lüktetett.
-Beni? -kérdezte valaki tőlem jobbra.
Hideg ujjak fonódtak a kezemre.
Köhögni kezdtem, de szinte azonnal abbahagytam, mert a mellkasom szúrni kezdett.
-Adjak vizet?
Résnyire kinyitottam a szemem, hogy lássam Tániát:
A haja csapzott kontyba fogva a feje tetején, a ruhája gyűrött és a szemei vörösek a sírástól.
Újra lehunytam a szemem, hogy csillapodjon a szédülésem.
-Tessék!
Hűvös víz folyt le a torkomon, enyhítette a belső égető érzést bennem, mintha a belső szerveim parázslanának.
Tánia a kezét a homlokomra helyezte, mint kiskoromban anya, mikor megnézte, hogy lázas vagyok-e.
Kellemes barackvirág illat csapta meg az orrom. Aztán furcsa morgásszerű hallatszott a torkom felől. Mi a fene?
-Fáj valamid? -kérdezte Tánia. -Jaj, de buta vagyok, persze, hogy fáj... ne haragudj...én...
Megpróbáltam megszólalni, de olyan volt, mintha a hangszálaim nem engedelmeskednének; semmi hang nem jött ki a torkomon. Megköszörültem a torkom és újra megpróbáltam.
-Nem...baj. -nyögtem ki. -Tény...hogy mindenem...pokolian...fáj.
Elképedve kellett tudomásul vennem, hogy efáradtam abban, hogy elmondtam ezt az egy mondatot.
-Hogyne. -Tánia megint a kezemet szorította. -Szeretnéd, ha szólnék a szüleidnek?
Végiggondoltam, de amit most mindennél jobban akartam az az, hogy aludjak.
-Pihenni.
-Jó, jó, pihenjél csak nyugodtan! -szipogott Tánia.
-Tori...? -leheltem a húgom nevét.
-Jól van. Mármint megviselték a dolgok és egyfolytában azt hajtogatta: ,,Láttam, láttam, előre láttam..." De anyukátok foglalkozik vele.
Megnyugodtam. Nagy erőfeszítések árán megszorítottam Tánia kezét.
Csukott szemmel hallottam, ahogy folynak a könnyei. Kérdés nélkül is tudtam, hogy miattunk van ez.
-Hé! -megpróbáltam felkönyökölni. Nem volt életem legjobb ötlete.
-Mit csinálsz?! -Tánia ugrott egyből hozzám, hogy visszanyomjon fekvő helyzetbe.
-Csak... gondoltam... -kifulladva válaszoltam és küzdöttem a segítőkezekkel, amik az eredeti testhelyzetembe igazítottak volna.
-Feküdj vissza! Megőrültél?! -hisztizett Tánia, miközben iparkodott, hogy visszatartson, de hiába, hiszen én sokkal erősebb vagyok nála. Tánia a csuklómat szorítva sziszegte, hogy azonnal fejezzem be és feküdjek vissza, míg én az ellenkező irányba fordultam, magammal rántva a lányt is. A végén a nagy ficánkolásban Tániával az ágyban találtuk magunkat, ahogy nagyban birkózunk. Elnevettem magam az abszurd helyzeten, mire elöntött egy erősebb fájdalom.
-Látod? Ez egyáltalán nem vicces és csak fájdalmat okozol magadnak. -replikázott.
Az ágy elfogyott, Tánia elkezdett lecsúszni az ágyról, mire felfoghattam volna, hogy mit teszek, átvetettem magam felette, hogy én essek a földre, ő pedig rám.
Felnyögtem földetérésnél. Az egész testemben végigcikázott hirtelen egy fájdalom hullám, de meglepően hamar elmúlt.
-Beni? -suttogta Tánia.
Egész teste az enyémen feküdt és aggodalmas képpel hajolt fölém. Hosszú haja körbe fogta az arcom, szinte simogatott. Vettem egy mély levegőt és barackvirág illat töltötte el az orrom.
-Jól vagy? -Tánia közelebb hajolt.
Elvigyorodtam.
-Persze. Ehhez hozzá tudnék szokni.
-Elment az eszed! -a mellkasomra csapott.
-Aú!
-Mi a fene volt ez egyébként?
-Nem hagytam, hogy megüsd magad. -mondom ki a nyilvánvalót.
Vajon eddig is ilyen finom illata volt? Mostanra mást sem érzek csak az isteni barackvirág illatot. Teljesen bezsongok tőle.
-Nagyon gyors voltál. -jegyzi meg.
-Ühüm.
Olyan közel van hozzám, hogy minden apróságot észreveszek, mint a kis ráncokat a szemöldökei közt, a csillogást a szemében és a száját...
A kezem feljebb csúszott a derekán, be a pólója alá, ahol a csupasz bőréhez érhettem. Tánia lélegzete elállt és az édes barackvirág illat még erősebb lett.
Az ajtó kinyílt, ezért Tánia félre kapta a fejét, az új jövevény felé.
A szemem a nyakára tapadt, a fülemben hallottam a szapora szívverését. A lüktetéssel összhangban a nyakához hajoltam, mikor...
-Egy kis időre elmegyek erre minden a feje tetejére áll! -Virág kifakadása kizökkentett a kellemes kábultságomból.
-Virág! -Tánia fülig pirulva tápászkodott fel rólam. Ideges mozdulattal simította a haját a füle mögé. -Mi csak...
-Köszönöm, drágám, a segítséget. Látom, hogy a fiatalúr sokkal jobban érzi magát. -Virág huncut pillantással rám kacsintott. -Most már boldogulok egyedül.
-Ó! Értem. -Tánia a háta mögé rejtette a kezeit.
-Miért? -kérdeztem csalódottan.
-Ne is próbálj hatni rám a kiskutya szemekkel. A fiaim immunissá tettek. -figyelmeztetett Virág.
-Akkor én megyek. -mondta Tánia.
Követtem a vékony alakját a szememmel. Virág keresztbe tett kézzel figyelt, várta, hogy újra neki szenteljem a figyelmem.
-Sok mindent másképp érzékelsz mostantól. Intenzívebben.
-Aha. -felmásztam az ágyba. Érdekes módon a fájdalmam nagyrészt elmúltak, már inkább kellemetlen izomláznak éreztem.
-Ahogy elnézlek pár óra múlva kikelhetsz az ágyból.
-Addig?
-Egyél és igyál! Pihenj kicsit! Apukád hamarosan itt lesz.
-Ó!
Virág dúdolva lépett ki a szobámból.
Már most unatkoztam.