Örökké /BEFEJEZETT/

Ébredés

Mi ez a nyugalom, ez a csend? Olyan volt mintha évek óta aludtam volna. A sötétség, mely körbe zárt, olyan kellemes, olyan szelíd volt. Ez nem az az ijesztő, kétségbe ejtő feketeség, amelyet gyermekként mindenki fél. Ekkor valahogy másnak éreztem. Valami biztatónak. Olyannak, mintha azt suttogta volna, vigyáz rám, elrejt a gonoszság elől. Viszont bármennyire is kellemesnek, szerethetőnek bizonyult, én mégis megpróbáltam lassan felnyitni a szememet.  Éreztem, ahogyan a szürke fény szinte égette a retinámat és bár a szobában egy lámpa sem világított élesen a szemembe, sőt az egyetlen ablakon át sem szűrődött be sok fény, mégis azonnal hunyorgatni kezdtem. Pislogással próbáltam hozzászokni a világossághoz és amikor végre sikerült, csodálkozva néztem körbe. Egy ismeretlen szobában ébredtem, amelyben helyet kapott néhány ágy fehér ágyruhával, köztük vékony választó falak voltak és ahogyan én láttam, csupán egy ablak volt idebent. "Olyan, mintha egy kórházi szoba lenne" - gondoltam meglepetten. De hogyan kerültem én ide? Tettem fel az első kérdést, majd, ahogyan tovább fűztem gondolataim menetét, jutott eszembe a következő... "Énnn...." - ízlelgettem a szót - "De ki is vagyok én?". Hosszasan törtem a fejemet ezen, de a több percnyi gondolkodás után sem jutottam eredményre. Mérgesen és kétségbeesetten csaptam a takaróra, amikor halk nyikorgás csapta meg a fülemet. Oldalra kaptam a fejemet és összehúzott szemekkel meredtem a szoba másik felén lévő ajtóra, amin a kilincs lassan lenyomódott, ezután komótosan nyílni kezdett. Amikor már félig nyitva volt, egy félénken bekukkantó fejet pillantottam meg. A látogatóm kíváncsian nézett körbe, majd rám szegezte pillantását és amikor meglátta, hogy éberen figyelem, ajka széles mosolyra húzódott és, mint egy villám csapás, rontott be a szobába. Azonnal hozzám futott, ujjait a csuklómra kulcsolta és vidáman kacarászva kezdett el csacsogni.

- Lucy-sama, csakhogy felébredtél! Már úgy hiányoztál mindenkinek. Egyáltalán mi történt veled? Mit kerestél az erdőben? - nézett rám vidáman, majd hirtelen lehervadt arcáról a mosoly és kissé oldalra billentett fejjel, aggódva nézett rám - Lucy-sama...mi a gond? - kérdezte keservesen, mire én kérdőn pillantottam először a csuklómra, melyet a lila hajú kislány még mindig szorongatott, majd a lány arcára. Éreztem, hogy szememet könnyek égetik, ahogyan lassan nemet intettem a fejemmel.

- Én...én... - dadogtam halkan, majd bizonytalanul kiejtettem azt a mondatot, ami hatására a lányban látszólag egy világ omlott össze - Én nem emlékszem semmire...