Örökké /BEFEJEZETT/

Közömbös barát

- Mi ez a lárma, gyerekek?! - szólalt meg a férfi összeráncolt szemöldökkel - Elég volt! - emelte meg a hangját, mire mindenki elszégyellette magát. Mindenki, kivéve Natsu. Ő boldogan szaladt az apró öregember felé és amikor elhaladt mellettem, megragadta a karomat, majd maga után rántott. Olyan gyorsan húzott fel, hogy a szék is felborult mögöttem, de ez őt láthatóan egy cseppet sem érdekelte, csak futott velem az ajtó felé, ahol aztán megálltunk a 2 beérkező előtt. 

- Nézd csak, nagyapó! Lucy felébredt. - örvendezett hangosan, majd a fehér hajú lányra nézett - Látod, Lisanna, ugye megmondta, hogy semmi baja sem lesz...- húzta ki magát büszkén, mire a lány csak elnézőn ingatta a fejét és mosolygott, a kisember pedig felnézett rám és most már nyugodtabban megszólalt.

-Úgy örülök ennek. Na de mi az ördögöt kerestél te az erdőben? - kérdezte fejét vakargatva, mire én csak pislogtam le rá. Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhattam ott, ahogyan azt is elfelejtettem, hogy honnét ismer itt mindenki és, hogy ki is vagyok én. Csak ostobán tátogtam párat, de válaszolni nem tudtam. Kétségbeesetten kerestem a megoldásokat, de egy sem jutott az eszembe, "Na, most erre mit mondjak?" - kérdezte magamtól. Szerencsére Mira ismét mellém sietett és mosolyogva megfogta a vállamat. Szemeiben megértés és végtelen boldogság csillogott, ahogyan előbb rám, majd Lisannára nézett. 

- Lucy semmire sem emlékszik, mester. - válaszolt helyettem, mire mindhárman elképedve néztek rá. Natsunak még a szája is tátva maradt, ahogyan kitágult pupillákkal, meggörnyedt testtartással bámult rám. Látszott rajta, hogy semmit sem ért az egészből, ami nem csoda, hiszen eddig még senki sem világosította fel őt. Most, hogy ez megtörtént, olyan sokkba került, hogy azt hittem, talán őt is az emeleti gyengélkedőbe kéne vinnünk. Szerencsére még időben észhez tért és száját szólásra nyitotta, de a törpe megelőzte őt. Szélesen mosolyogva nyújtotta felém kezét és biztatón rám kacsintott.

- Makarov vagyok, a céh mestere. Üdvözöllek újra itthon, Lucy! - kacagott vidáman, mire Lisanna is elnevette magát és miközben én kezet ráztam a mesterrel, ő kedvesen mellém lépett és megsimogatta a hátamat.

- Ne aggódj Lucy, itt barátok vesznek körül. Semmi baj nem lesz. - próbált megnyugtatni és szavai valamiért célba is értek. Már nem éreztem magam olyan kellemetlenül, sőt, kezdtem újra beilleszkedni.

Miután letudtuk a kellemetlen bemutatkozást, mindannyian a bárban ültünk egy hatalmas asztal körül. Már azt is megtudtam, hogy Lisanna, akárcsak Elfman , Mirajane testvére, aki nemrég került vissza a céhbe, mert sokáig halottnak hitték. E körül még nem volt minden teljesen világos, de nem faggattam őket tovább róla. Időközben Happy és Charle is mellénk ültek és a két exceed bolondozása nagyon feldobta a hangulatot. Csak Gray nem tudott rajtuk önfeledten nevetni, mivel Juvia úgy csüngött rajta, mint alma a fán és egyfolytában a fülébe duruzsolt. Makarov mester a pulton üldögélt egy korsó sör társaságában és boldogan figyelte a jól szórakozó embereket. Úgy nézett ki, akár egy büszke apuka, aki jó munkát végzett a gyerekek nevelésében. 

- Úgy aggódtam érted Lu-chan. - fordult felém a mellettem ülő Levy, aki boldogan mosolyogva ölelte magához a karomat, mire én csak rámosolyogtam és egy pillanatra lehunytam a szememet.

- Nem fáj már a fejed? - kérdezte aggodalmasan Wendy, mire ráemeltem kissé fáradt tekintetemet és nemet intettem a fejemmel. Úgy láttam, a kislány megnyugodott és boldogan folytatta szőlőleve szürcsölését. Ezután mindenki kérdésekkel bombázott, még Juvia is megtisztelt egy aggódó mondattal és mellé egy őszinte tekintettel. Egyedül Natsu nem kérdezett semmit, csak ült a pad szélén és az előtte lévő tányért figyelte, amelyen már csupán egy szem borsó kapott helyet, amit ide-oda lökdösött a villájával. Néha rápillantottam, máskor figyelmen kívül próbáltam hagyni, de nem tudtam elfelejteni azt a fájdalmas érzést, amit a fiú látszólagos közömbössége okozott. Egy darabig próbáltam úgy tenni, mint akit nem is érdekel, de a végén már nem tudtam színlelni. Felpattantam a padról, majd megkerültem az asztalt és kézen fogva felhúztam a meglepett Natsut. A társaság kérdőn pillantott rám, mire én egy rövid bocsánatkérés után, Natsu kezével a kezemben, elindultam az ajtó felé. Amikor kiértünk az utcára, megálltam szorosan a fiú előtt és számon kérőn néztem rá. Mivel ő nem szólalt meg és láthatóan kerülte a szemkontaktust, kezembe vettem az irányítást és szomorúan feltettem a kérdésemet. Ahogyan megszólaltam, azonnal elszállt az erélyességem és kicsit halkabban, elpirulva fejeztem be a mondatomat, mely hatására Natsu meglepetten kapta rám tekintetét, én pedig megpróbálva keménynek látszani, tartottam azt.

Igyekszem gyakran feltenni a részeket, hogy ne kelljen sokat várnotok rá. Ha tetszenek a történetek, dobj rájuk egy voteot , esetleg komizz, ha javaslatod lenne.