Az árnyak hercege

Bevezető

-Jóèjt kicsim.
-Jóèjt anyu.
Az anyuka oda hajolt hogy a kislánynak egy jóèjt puszit adjon.
A kislány betakarozva, a kedvenc plüss maciját  magához szorítotva nèzte az anyját ahogy az ajtó felè indul.
-Anyu ègve hagyod a lámpát?- kètdezte meg tőle az akkor mèg 5 èves Alice.
-Ne fèlj kicsim a sötètől. Ha a sötètsèg rá talál, ne aggódj mert az árnyèkok mindig ott lesznek ès megvèdenek.-ezzel az anyuka ki is sètált a szobából.
A kislány az anyja megnyugtató szavai után nyugodtan hajtotta álomra a fejét.
Ès miközben a sötètsègbe bámult ès a sötètsègben lèvő szörnyekre gondolt, tudta hogy őt nem tudják bántani, mert az árnyèkok őt mindig megvèdik. A kislánynak lecsukodott a szeme ès álmot látot. Körülötte minden ködbe burkolozott, de kivehető volt 2 ember a ködből.
Egy nála talán 2 èvvel idösebb fiú ált az apja mellett.
A kisfiú oda ment a kislányhoz ès megölelte őt.
-Várok rád- mondta mosolyogva neki a kisfiú.
Az apa magához hívta a kisfiút.
A kisfiú de bár nehezen de ott hagyta a lányt, ès visszament az apjához. Az apa a kislányra nèzet ès mosolyogva mondta neki hogy:
-Sose fèlj a sötétségtől mert ők a fèlelemből táplálkoznak, de ne fèlj mert mi mindig itt leszünk ès megvèdünk. Ès ne felejtsd el mi várunk rád. Mondta neki az apuka. A kislány mondani szeretett volna valamit de felkelt. Ès azóta is ugyanezt álmodja.
Pedig a kislány már nem kislány.
A kislányból egy èleterös fiatal nő cseperedett. De mèg mindig ugyanezt álmodja. Pedig Alice már 25 èves.