Valahol, az ég alatt

3

Molli érezte, ahogy egy kéz finoman kisimítja a haját a homlokából. Pár pillanatig nem is fogta fel, hol van. Egy jeges fuvallat süvített végig a tájon, a hideg pedig a csontjáig hatolt. Ekkor tudatosult benne, mi történt. Az emlékek hirtelen törtek rá. A vihar. Az esés. Oli.

Kinyitotta a szemét, de csak a fák lombjait látta, és a sötétszürke eget. Megpróbált megszólalni, de a hangszálai nem engedelmeskedtek.
Elcsukló hangon csak ennyit sikerült elsuttognia:

- Oli...?

A kéz tulajdonosa óvatosan a hátára csúsztatta a kezét, majd segített függőlegesbe hozni a felsőtestét. Felülve Molli már könnyebben tudott lélegezni.

- Molli, hallasz engem? Krisz vagyok - a fiú hüvelyk és mutató ujja közé fogva a lány állát, maga felé fordította.

- Molli! Jól vagy? - Krisz arcán aggodalom tükröződött.

- Soha jobban - motyogta Molli, majd Kriszre nézett. A fiú arcán vízcseppek száguldottak le, mogyoróbarna tincsei is nedvesen tapadtak a homlokára.

Az egész helyzet olyan abszurd volt, ahogy a sárban ültek, ázva- fázva. Mégis hogy lenne jól?!

Krisz feltápászkodott a földről, Mollit maga után húzva egy dús lombú fa tövébe szaladtak. Itt is átszivárgott a víz, de még mindig védettebb helyzetben voltak.

- Várj, Krisz! Hol van Oli? Meg kell keresnünk!

- Fogalmam sincs. De most az a legfontosabb, hogy mi lejussunk. Lehet,  hogy Oli már rég a táborban van.

- Nem, Krisz, nem érted! - ellenkezett Molli kétségbeesetten. - Eggyütt indultunk el visszafelé Olival, miután tőletek elszakadtunk. Elestem, és utána fogalmam sincs mi történt. Nem tudom mennyi ideje feküdtem itt, mielőtt megtaláltál, de az biztos, hogy valahol itt kell lennie!

- Bazd meg, akkor gratulálok annak az idiótának, hogy itthagyott! - ordította Krisz. A lány nem tudta eldönteni, hogy a vihart akarja-e túlkiabálni, vagy ennyire dühös.

- Ne beszélj így róla! Neked is a barátod! - kiabált vissza Molli magából kikelve. Könnyek folytak végig az arcán, keveredve az esővel.

- Molli, kurvára meghalhattál volna!

- De nem haltam meg! Élek és lélegzek, és nem érdekel, hogy te mit akarsz, de engem érdekel, hogy mi van a legjobb barátaimmal, mert ha nem csak magaddal foglalkoznál, feltűnt volna, hogy Lili is elveszett és valószínűleg egyedül van és fél! - ordította a fiú arcába, majd hátat fordítva elindult.

Krisz elkapta a lány csuklóját, és visszahúzta magához.

- Sajnálom! Komolyan sajnálom! - sütötte le a szemét - Egy seggfej voltam, és  nem kellett volna így beszélnem a barátaimról, de neked is be kell látnod, hogy semmi értelme a saját életünket úgy kockáztatni, hogy szinte biztosan nem tudjuk Olit és Lilit megtalálni - majd Molli elkeseredett arcát látva hozzátette - Valószínűleg amúgy is leértek.

A lány szomorúan megrázta a fejét.
- Úgyse foglak tudni meggyőzni, ha eddig nem sikerült - nagyokat pislogott, hogy lásson az esőtől és a könnyekktől. - Döntsd el, hogy velem jössz, vagy elindulsz vissza. De akkor egyedül kell menned.
- Molli, tudod, hogy sosem hagynálak egyedül.
- Akkor megkeressük Lilit és Olit?
- Megkeressük a barátainkat - bólintott Krisz. Bár a fiú agya egyértelműen ellenezte, a szíve mégis a lány felé húzott, bármilyen logikátlan is volt az érzése.

Molli megkönnyebbülten lépett oda a hozzá, és szorosan átkarolta. Nem bírta volna elviselni, ha az egyik legjobb barátja így cserbenhagyja.

Krisz kiszabadította a karját az ölelésből, és a vállánál fogva bróbálta arrébb húzni a lányt.

- Erősödik a szél, és nem tetszik nekem ez a fa - nézett fel az eddig védelmet adó növényre.

A következő pillanatban, mintegy végszóra, hatalmasat reccsent a hatalmas tölgy, ami alatt eddig meghúzták magukat.

- Fuss!!! - ordította Krisz torkaszakadtából.

Molli úgy érezte nem bír mozdulni, a teste nem engedelmeskedett neki. Az ereiben száguldott a vér, lábai mégis mintha egy élettelen marionett bábu alkatrészei lettek volna csupán.

Krisz rántotta ki ebből az állapotból, ahogy kétségbeesetten megragadta a karját és maga után vonszolva próbálta biztonságba juttatni.

A tölgyfa, megadva magát, gyökerestül fordult ki a földből, és bár már több, mint két méterre voltak tőle, sár és földdarabkákkal borította be őket.

Molli a térdére támaszkodva kifújta a levegőt, hajából ujjaival fésülte ki a sár rögöket.

- Nincs időnk megállni! - fordult vissza a lányhoz Krisz. - Nézd! - mutatott a mögöttük zajló jelenetre. A fa, gyökerével az ég felé nézve, a vele szomszédos óriásnak nehezedett, ami  a széltől és a plusz tehertől meggyengűlve hajlott vészesen a föld irányába.

- Ha ez így folytatódik, az összes fával körülöttünk ez fog történni - mutatott a tölgyre. - Mint a dominó.

- Igazad van, nem maradhatunk - bólintott Molli.

- Add a kezed! - nyújtotta az övét a fiú. - Nem akarlak mégegyszer elveszíteni.

Kéz a kézben botorkáltak az örjöngő viharban. Vizes, sáros ruhákban. Félve és irányt vesztve.

Molli végül belátta, hogy nincs értelme még jobban elkeveredniük, így Kriszre bízta magát, és követte, amerre a fiú vezette.

- Valahol itt kellett volna lennie az ösvénynek. Baromi sokat jöttünk már - Krisz idegesen forgolódott, de az egybefüggő eső miatt nem sokáig látott el.

- Eltévedtünk? - Molli szemében félelem tükröződött.

- Igen... sajnálom - suttogta a fiú elkeseredetten.

- Krisz! Nem szabad feladnunk - nézett komolyan a szemébe Molli. - Mindjárt besötétedik, és nem maradhatunk kint éjszakára.

- És mégis hogy akarsz lejutni?!

- Nem tudom. Fogalmam sincs! El kell indulnunk és a szerencsére bíznunk magunkat.

- Ez lenne a legnagyobb marhaság, amit csak csinálhatnánk. Feleslegesen elhasználjuk az összes energiánkat.

- Mert az tényleg jobb ötlet, hogy itt álljunk és egy helyben várakozzunk! - csattant föl Molli. Érezte, hogy megint feszültség kezd kialakulni köztük, ami a legkevésbé hiányzott abban a helyzetben. Meglepetésére a fiú csak megadóan bólintott.

Még sosem látta ilyennek. Volt valami a viselkedésében, az egész tekintetében, ami megilyesztette. Később rájött, hogy amit látott reménytelenség volt. A fiú biztos volt benne, hogy a halálba sétálnak.