Valahol, az ég alatt

4

Molli szédült és úgy érezte a talaj kezd kifordulni a lába alól. Szinte már teljesen besötétedett, az eső pedig még mindig nem hagyott alább. A mellette botorkáló Kriszre pillantott. A fiú is meggyötörten lépkedett, amikor egy gyökérben megbotolva térdre esett. Kezeivel a földre támaszkodott, ázott, barna tincsei a homlokára tapadtak.

Molli leguggolt mellé, és bátorítólag átkarolta a vállát. A fiú reményvesztetten nézett föl rá.

- Sajnálom, de feladom - suttogta erőtlenül.

Molli tudta, hogy a fiú fizikailag bírna, de a megpróbáltatás lelki része olyan mélyre taszította, hogy onnan egyedül nem volt képes felállni.

- Krisz, nézz rám! - szólt rá erélyesen Molli, és minden erejét latba vetve igyekezett, hogy a hangja ne remegjen és a lehető legmagabiztosabb legyen. - Tudom, hogy nehéz és én is nagyon félek és fázok és a csontjaimig vizes vagyok, de muszály tovább mennünk és túlélni ezt az egészet. A kicsiket sem hagyhatom magukra. Anya nem boldogulna Mesivel és Mimivel egyedül. Ha már úgy érzem nincs tovább, rájuk gondolok, és arra, hogy azt a pár lépést még meg tudom tenni és találunk egy helyet, ahol éjszakára meghúzhatjuk magunkat és másnap eláll a vihar és hazamehetünk... - a lány hangja elcsukolott. Pár percig nem szóltak egy szót se.

- Gondolj bele... a szüleid mit éreznének, ha elveszítenének. Tedd meg értük - bíztatta Molli.

Krisz gúnyosan felhorkantott. - A szüleim! Na nekik biztos nem hiányoznék. Apámat csak az érdekli milyen eredményt érek el a kicseszett triatlon versenyeken. De hogy amúgy mi van velem, azt nagy ívben leszarja. Anyámat meg még ennyire sem érdeklem. Amíg nincs eltöredezve a haja és kész a műkörme addig béke van és hozzám se szól. Amúgy meg csak arra vagyok jó, hogy a dühét legyen valakin kitölteni... Szóval kurvára nem érdekel mit érezhetnek.

Molli döbbenten nézett a fiúra. Mindig olyan tökéletesnek látta a családját, hogy egy percig sem gondolt arra, hogy a valóság milyen sötét. Bűntudat mardosta a szívét. Krisz legjobb barátjának vallotta magát, és nyilvánvalóan nem az, hiszen semmit nem tudott erről az egészről. Igaz, a fiú sem beszélt az otthoni problémáiról soha, ez azonban nem mentség arra, ami történt. Mellette kellett volna lennie.

A lány nehezen tudott csak megszólalni, de úgy gondolta, még egyszer nem hagyhatja cserben a fiút.

- Krisz, neked is biztos van valami, vagy valaki akiért élni akarsz.

- Igen... van... - válaszolt erőtlenül.

- Te jó ég! - kiáltott fel Molli, félbeszakítva a fiút. - Nézd! - mutatott a közé, Krisz háta mögé.

- Vagy teljesen begolyóztam, vagy azok egy háznak a fényei! - Molli mosolygva pattant fel a földről, és lelkesedését látva Krisz is föltápászkodott.

- Van esélyünk! - a lány szinte ugrándozott örömében. Boldogan Kriszhez lépett és szorosan átölelte.

- Azért ne örüljünk előre a medve bőrére - motyogta, közelebb vonva magához a lányt.

- Na gyere, te vészmadár! - ragadta meg Molli a fiú kezét és gyors tempóban megindult a fények felé.

Egy viskó épülete rajzolódott ki, és ahogy közelebb értek, emberalakokat is felfedeztek az ajtó előtt ülve.

Kilépve az utolsó fa mögül, teljes egészében eléjük tárult a rozoga kalyiba. A verandán három fiú ült. Mollinak elakadt a lélegzete a felismeréstől.

- Oli! - sikított fel, és a szőke fiú nyakába ugrott. Érezte, ahogy Krisz is átöleli őket. Borzasztó megkönnyebbülés áradt szét benne.

A másik két fiút csöndben figyelte őket. Alex egy gerendának támaszkodva, megvetően nézte a kis csapatot. Molli a másik, továbbra is füldön ülő, ébenfekete hajú alakot is felismerte. Hajába vér és sár keveredett. A lány odalépett hozzá és ijedten nézett rá.

- Úristen! Huba, megsebesültél!

- Köszönöm az aggódásod, de már én is észrevettem, és úgy ítéltem meg, nem életveszélyes - magyarázta a csodabogár.

Molli mosolyogva nyugtázta, hogy a fiú még egy örjőngő vihar közepén, elveszve, megsebesülve is ugyanolyan különcen udvarias.

- Azért nem ártana mondjuk lefertőtleníteni, nem?

- Mint már mondtam, Molli ne miattam aggódj! Inkább őket békítsd ki... vagy legalább ne engedd hogy megöljék egymást - nézett Huba a társaság többi tagjára.

És valóban. A feszültség szinte érezhető volt a levegőben, már csak attól, hogy Krisz és Alex egymásra néztek.

- Nem megyünk be egyébként? - vetette fel Krisz.

- Na ne, nagyokos! Erre még nem is gondoltunk! - csapott drámian a homlokára Alex.

- Alex, lécci ne bunkózz már! - kérte kedvesen Oli.

- Téged meg ki kérdezett?! - mordult rá durván.

- Srácok! Semmi értelme egymás ellen fordulnunk! - szólt közbe Molli is. - Össze kell dolgoznunk, bármennyire nehezetekre esik is.

- Igazad van Molli. Az első lépés, hogy bejussunk ebbe a viskóba. - bólogatott Oli.

- Akkor az ajtó gondolom zárva van.

- Gratulálok Einstein! - nézett gúnyosan Kriszre Alex. Az előbbi lehunyta a szemét, és hangosan kifújta a levegőt. Nem hagyhatta, hogy az osztály bohóca felidegesítse.

- Próbáltuk betörni az ajtót, de nem jött össze - magyarázta Oli.

- Azért megpróbálom én is, oké? - Krisz már várta Alex beszólását, de az kivételesen elmaradt. A fiú csak gúnyosan mosolyogva figyelte az eseményeket.

Krisz lendületet vett, nekifutott, és vállal az ajtónak esett. Meg se nyikordult.

- Ez hogy lehetséges - húzta végig az ujjait a korhadtnak és réginek tűnő deszkákon. Maga mögött hallotta Alex kárörvendő nevetését.

- És az ablakok...? - kezdte volna Krisz, de Alex félbeszakította.

- Próbáltuk. Nem lehet betörni semmivel. Bármire is gondolsz, próbáltuk. Lehetetlen bejutni. - szögezte le.

- Emberek! - szólalt meg hirtelen Huba. - Lehetséges, hogy találtam egy megoldást, hogyan jussunk be, de nem fog tetszeni.