Azthiszem nekemis kéne
Egy kis segítség.
Miért is vélné
Az ember rögtön azt, hogy itt a vég.
Mindig is tudtam,
Hogy nem lesz olyan,
Hogy én jól legyek,
Mert az nem lehet.
Egyszerűen nemtudom
Hogy az emberek
Nem tudnak lépni
Csak egyhelyben élni.
Nemképesek a változásra,
Se az álmodozásra.
Csak a kárhozásra.
A hirtelen távozásra.
Itthagyni azt tudnak,
S mindent feldúlnak.
Mint mikor reményt adnak,
A szegényvadnak.
De ha én szólalok,
Vagy inkább megse moccanok,
Inkább hallgatok,
Rögtön támadtok.
Érzem a kényszer
Minden egyes mozdulatát.
És a szívem körüli ködszer
Egyre nagyobb hasadását.
De lehet, hogy nemis a ködszeré,
Hanem a megsebzett szívemé.
Amely most méglyobban megszakd,
És egybenmár nemmarad.
Ne, ne mondj semmit,
Tudod fáradt vagyok.
Az élet annyit,
De annyit faggatott.
A választ már nemtudom.
Aztse, hogy én mitakarok.
De a szívem még dobog
És ez a legnagyobb fájdalom.
