TOPÁZ

Első fejezet

ÚJRAKEZDÉS

A semmibe bámultam és azon filozófiáltam, hogy miért pont velem történik ez.Miért nincs úgy minden ahogyan azt én szeretném?
Az univerzum kinézett magának és most kedvére szórakozik velem.

Már vagy fél napja utazunk, de még mindig messze a cél.Miami napsütötte tengerpartjait magunk mögött hagyva úgy éreztem mintha a lelkem egy darabja, egy nagyon nagy darabja a régi életemben ragadt volna.

Elképzelésem nincs, miként és milyen irányba halad majd tovább a jövőm, de ahogyan távolodunk az otthonomtól én egyre jobban kilátástalannak érzem a kialakuló új életem.
Eddig sem voltak barátaim, mindig én voltam a szürke bárány,de van egy olyan érzésem ,hogy ez továbbra sem fog változni, maradok ugyanaz a szürke, hétköznapi, antiszociális lány ,akit mindenki nagy ívben elkerül. Anyu úgy gondolja ,hogy velem van a baj, nyitottabbnak kellene lennem az emberek felé és akkor minden más lenne.Persze, ez nincs teljesen így. Valóban nem vagyok egy társaságkedvelő személyiség, de eddig akárhányszor próbálkoztam, mind hiábavalónak bizonyult, és ez teljes mértékben a földbe tiporja az ember önbizalmát....már ha van neki olyanja.

Az autó műszerfalán lévő óra tizenhét óra öt percet jelzett.
Megérkeztünk.
A naplemente csodás látványt nyújtott,bár ez meg sem közelíti azokat amiket a tengerpartról néztem.Hűvös volt, legalábbis a Miami időjáráshoz képest.Bevallom kissé meglepődtem mikor jobban szemügyre vettem a körülöttem lévő helyet.Pozitívan sikerült csalódnom, bár ez nem változtat a tényen, hogy anya elhurcolt minket az Isten háta mögé. Torontó külvárosa,igazából nem is tudom hogyan is illethetik ezt ilyen címszóval, minimum három órára volt a központtól.
Öt kilóméteres körzetben, egyetlen egy boltot sem láttam még, talán azért mert nincs is.

Az igazság az, hogy tényleg nagyon szép volt a környék, nyugodt és csendes, de számomra mégis annyira kiábrándítónak bizonyult mindez, hogy legszívesebben sírva rohantam volna ki a világból.Nem ehhez szoktam hozzá, nem ebben nőttem fel.Hiányzik innen maga az élet.A pörgés, a meleg, a napsütés és még megannyi dolog....

A új házunk, legalább emlékeztetett a régire.Két emelet, fehér színben pompázva, irígylésre méltó terasszal és focipálya méretű kerttel.
Az viszont újdonság volt, hogy a kertszomszédjainkat egy több hektárnyi nagyságú erdő váltotta fel.

Utáltam,sőt egyenesen gyűlöltem,ha dobozok vesznek körül.Ez mégjobban eltiporta a nem létező életkedvem.

De, annak viszont örültem, hogy anyu végre boldog.Legalább ő az.A bátyám és én sem voltunk elragadtatva anya hirtelen jött ötletétől, miszerint kezdjünk új életet Kanadában,de mégis beleegyeztünk.Nem azért,
mert nem volt más választásunk,anya boldogsága a legfontosabb nekünk, bármi áron megadjuk neki.Amióta apu és ő elváltak minden megváltozott,azóta egyikünk sem élt úgy igazán.Apa Európába költözött és szülői szerepét letudta, évi két látogatással.Anya úgy gondolta jót tenne nekünk a környezetváltozás, hiszen otthon minden csak a múltra emlékeztet, mindig csak abba tekintünk vissza, és nem tudunk előre haladni, továbblépni.Itt pedig új életet kezdhetünk. Mindent a legelejétől, tiszta lappal.

Az új szobámba felérve, mégjobban elment a kedvem az élettől. Márha az lehetséges.
Minden sötét volt, annyira szürke, egyhangú és monoton.
Nem baj, majd kifestetjük színesre. Próbáltam magam nyugtatni,próbáltam valami pozitívat keresni.Eddig észre sem vettem, de a szobámhoz egy hatalmas erkély tartozott.Talán mégis vannak itt jó dolgok.A kilátás a szomszédházra nyílt.Gyönyörű volt, annyira modern hogy kicsit sem illett bele, az itteni környezetbe.Rendezett volt, de mégis úgy tűnt hogy nem lakja senki.Egyáltalán él itt valaki rajtunk kívül?! Ez a ház elmehetne egy horrorfilmbe, sőt ez az egész külváros.

Nagyjából sikerült kipakolnom minden cuccom,legszívesebben beültem volna az egyik sarokba és addig sírok még el nem fogynak a könnyeim,de ezt nem tehettem.Anya miatt muszáj volt összeszednem magam, nem játszhattam hercegnőt, akinek ha nem tetszik valami, egyből összeomlik körülötte az egész világ. Nem lehetek szomorú örökké, csak mégjobban megnehezítem a helyzetem azzal, ha nem fogadom el a dolgokat és nem törődök bele.
Tisztában vagyok vele, hogy most minden kicseszett rossz amiért ideköltöztünk az Istenverte Kanadába, de ez ellen nekem kell tenni.Saját magamnak kell akarni, hogy jobb legyen.Márpedig elhatároztam, hogy jobb lesz.
Anyuért és a testvéremért.
A múltunkat felfalták a magunk mögött hagyott kilóméterek,és ez így van rendjén.

Nekidőltem az ajtónak, és tenyérrel megdörgöltem a homlokomat.
Össze kell magam szedni.Ez volt az a pillanat, mikor végre felfogtam hogy mi is történt és hogy ezek után minek is kell hogy történjen.

Nem hiányolhatom a múltam.
Miamit.
A napfényt.
A tengerpartot.

De, ott mégis minden annyira más volt.Tökéletes volt minden, mindaddig amíg ez az egész a darabjaira nem hullott.

A sírás kerülgetett, nem is tudom ma már hányadik alkalommal. Egy ideje elvesztettem a fonalat.A fájdalom belülről emésztett, de azért nem sírtam el magam.Nem hódolhattam be a gyengeségnek. A szenvedés, nem változtat semmin, nem hoz vissza semmit.

De, én mégis a múltban ragadtam.
Ott, Miamiban.
Anyuval, apuval és Luke-val együtt.

                                    2018.03.07.