A TÓNÁL
A reggeli nap sugarai, sikeresen utat törtek maguknak a redőnyöm, apró lyukain keresztül.A beáradó fény szinte megvakított, hosszas káromkodások közepette kikeltem kényelmet nyújtó ágyamból és lementem a földszintre.
A konyhába érkezve, bátyám fogadott levakarhatatlan vigyorral az arcán.
Legalább neki jó kedve van, gondoltam magamban.
-Mire véljem ezt a túlzott jó kedvet?
-Neked is csodás reggelt drága, kicsi hugocskám!Hát igazából ez elég fura történet, de elmondom ha tudni szeretnéd.Tegnap hülyeségből beléptem egy Torontói társkereső csoportba és most úgy néz ki hogy egy leányzó, nagyon szívesen megismerkedne velem.Szóval ma beutazom a városba és randizom.
-Ezt ugye te sem gondolod komolyan?! -,Éreztem, hogy hamarosan felrobbanok a dühtől.-,Nem telt el huszonnégy óra, mióta megérkeztünk, de, te máris inkább tovább állsz?!Nem elég hogy anya sincs itthon, de még te is itt hagysz....?!
-Lou, nyugodj meg....
-Nyugodjak meg?!Mit beszéltünk meg tegnap Luke?! Mondd csak!Anya azt szerette volna hogy mozduljunk ki, együtt....Erre te? Fogod magad, és az első adandó alkalommal magamra hagysz, egy idegen lány miatt.
-Nem gondoltam hogy mérges leszel rám, de ha ilyen rosszul érint ez téged, akkor nem megyek sehova.
-Tudod mit Luke?! Elegem van belőled! Elegem van mindenkiből....
Minden rossz, és semmi sem lesz már olyan mint régen.-,Felkaptam az első cipőt ami a kezembe esett és már rohantam is,nem érdekelt Luke kiabálása, nem érdekelt senki és semmi.Az erdőbe futottam, a könnyek csípték a szemem,a bűntudat pedig belülről emésztett.Egy világ omlott össze körülöttem, negyvennyolc óra leforgása alatt már nem is tudom hanyadjára.Annyira reményvesztettnek éreztem magam és tudtam hogy ebből nincs már kiút.
Olyan voltam mint egy ketrecbe zárt madár, aki elveszti a szabadságát.
Nos én nem csak a szabadság hiányában szenvedtem.
Rengeteg mindent elvettek az életemből, rengeteg dolog helyén tántorognak üres, betöltetlen részek.
Saját magam voltam az üresség definíciója.
Apu és anyu három éve hogy elváltak.
Ez a dátum volt az a bizonyos fordulópont az életemben.
Rengeteg minden megváltozott.
Megváltoztam én is.
Az a lány, aki akkor voltam, a múltam egy darabja.
Féltem, sőt egyenesen rettegtem a magánytól amiben oly' régóta éltem.
Csak szaladtam és szaladtam, a könnyeim pedig megállíthatatlanul, háborgó patakként törtek maguknak utat.
Felemelő érzés volt, csak úgy menni céltalanul.
Valószínű ezt később majd megbánom, de nem érdekelt semmi.
Nem kell, nem szabad mindig a jövőbe tekintenem.A pillanatnak élni mindennél fontosabb, mert ha ezt nem tesszük meg, eljön az a pont mikor gyötörni fog a bűntudat emiatt.
Aztán pedig túl késő lesz.
Sosem jeleskedtem a sport terén, nem nyújtottam kimagasló eredményeket.
Valahogy úgy éreztem hogy én és a sport nem járunk kéz a kézben, jobbnak tartottam elkerülni.
Ez most káromra lett, mert öt perc futás után, úgy éreztem mintha egy egész maratont hagytam volna a hátam mögött.
Az oldalamba iszonyatos fájdalom nyilalt, az egyik fa tövébe estem.
Percek teltek el, talán órák.... De, én nem akartam haza menni,ez nem az én hazám.
Tovább mentem,a fák és bokrok sűrű rengetegje mögött rejtőzkődő hely, valójában egy csoda volt, egy tündérmese, talán még ahhoz is túlságosan szép.
Egy hatalmas tisztás volt,közepén pedig egy kisebb tó nyúlt el.
Leírhatatlanul szép volt.
Alkonyodott,ami azt jelenti hogy, hamarosan sötétbe borul az erdő.
Én pedig itt vagyok több kilóméternyire a házunktól.
Igen, ezt megint jól megcsináltam.
Csend honolt körülöttem, csak a madarak csiripelése zavarta meg néha, a már-már tökéletes csendet.
Az én tökéletes magányomat.
A hold megjelent az égen, felhők takarták el néhol.Valószínűleg vihar közeleg.
A levegő, eső illatát hordozta.
Faágak reccsenését hallottam az erdő felől, majd mikor odapillantottam láttam valakit.Láttam azt a srácot, láttam őt. Ő volt az, aki a szomszédház ablakában álldogált tegnap.
Rémületem, a másodperc tört része alatt úrrá lett rajtam. A pulzusom megközelítette a kétszázat, tisztán hallottam a szívem dobbanásait.
Rohanni kezdtem, ellentétes irányba.
Fáztam a hidegtől, a félelemtől. Éhes voltam és rettegtem. Egyedül voltam.
Utolsó emlékem pedig az hogy egy rikító kék szempár mered rám, engem pedig szépen, lassan elnyel az álom, magával ránt a sötétség.
2018.03.13.
YOU ARE READING
TOPÁZ
Romance"(...) -Tegnap azon gondolkodtam-kezdtem, azonnal a lényegre szerettem volna törni, - hogy egy év nyolcezerhétszázhatvan órából áll, egy napban ezernégyszáznegyven perc és nyolcvanhatezer-négyszáz másodperc van. Lou értetlenül meredt rám. -Mióta...
