Boldogan Bűnhődni - Repülj, mint a madár

1 FEJEZET, GENGSZTEREK

Szaladj és fuss te bolond! Menekülj.

Az ordító szív szava zord és keserű.

Miért vagy még itt mondd? Mire vársz?

Mindent elveszíthetsz ha magadba zársz.

Értem ne! Értem kérlek ne szakadj el.

Majd más magára ölt ha marad gondolatjel.

Bárcsak lemondanál rólam. Mondj le rólam.

Miért ragaszkodsz ilyen kitartóan?

Tűnj el végre, tűnj a szemem elől!

Hát nem érted, hogy ami bennem tombol megöl?

De te nem mész... nem szaladsz el.

Ne lépj közelebb csak add fel.

Emlékszem.

Rád.

Mindegy mivé válok ugye?

Te lendületből szeretszés

 lendületből ölelsz.

(Fórizs Krisztián – Ragaszkodó 2)

GENGSZTEREK

Az üres raktárépületek szürke, piszkos falai között fájdalmas csend zúdul ránk. A hátamon érzem a fém zsibbasztó hidegét. Sikítanék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Nincs menekvés, durva keze a nyakamon, szorongat, nem enged. Körmeim a bőrébe mélyednek, ahogy próbálom leszedni magamról, de már késő, túl erős, túl erőszakos. Mélyen a szemébe nézek, mielőtt még kiszorítaná az utolsó szuszt is belőlem. A fulladás küszöbén állok, agyamból kiszorul a levegő, ezzel együtt testem lassan elernyed. Szám mereven tátom, igyekszem levegőhöz jutni. Szemem fennakad, érzem, már nincs sok hátra. Tényleg az ő arcát fogom utoljára látni? És egyszer csak mindennek vége szakad. Erre aztán nem számítottam, már majdnem készen álltam belépni az elmúlás örök mezejére, amikor váratlanul elenged. A levegő fájdalmasan áramlik vissza a tüdőmbe, eszeveszetten kapkodom. Ösztönösen a torkomhoz kapom mindkét kezem, még mindig érzem Max erőteljes szorítását, és szívem vad dobbanásait, ahogy pumpálja a vért kóválygó fejembe. Szemeim előtt elsötétül minden, majd egy szempillantás alatt ismét kibontakozik a szörnyű valóság. Aprócska táncoló foltok, tábort vertek a retinámon, homályosan látok. Hallom, hogy beszél hozzám, mond valamit, de nem értem tisztán.

Fuss! Szaladj el innen! – üvölti egy hang a fejemben. Ám hiába, a testem nem engedelmeskedik. Lábaim mintha beleolvadtak volna a forró betonba, képtelen vagyok megmoccanni. Ahogy lassan tompul a fájdalom, úgy válik egyre élesebbé a körülöttem lévő világ és Max sovány arca.

– Jól vagy? – Elégedetten vigyorog, én meg legszívesebben belerúgnék.

– Rohh-aggy-meg-gg! – szenvedem ki magamból lihegve. Annyira dühös vagyok, hogy most azonnal fel tudnék robbanni. – Meg akar-tál fojtani! – hörgöm lélekszakadva, mert hiába próbálok kiáltani, csupán egy rekedt köhögés kúszik a felszínre.