Boldogan Bűnhődni - Repülj, mint a madár

2. FEJEZET, VÁGYAKOZÁS

                                               

Már mindjárt hat óra. Hol vannak a srácok? Folyton a kerek faliórát nézem,de hiába szuggerálom, az idő nem telik gyorsabban. Jane háttal áll nekem,és mosogat. Elzárja a csapot, és felém fordul. 

– Ne nézd már annyira azt az órát, úgyis mindjárt itt lesz!Nem válaszolok, helyette idétlen képet vágok. Magam sem tudom eldönteni, hogy mi nyugtalanít jobban: az, hogy nemsokára egy út menti városbanfogunk kifosztani egy fegyverkereskedést, vagy a tudat, hogy mindjárt hatóra, és újból láthatom Ricket. Azt hiszem, az utóbbi a probléma. 

– De ugye ez lesz az utolsó? – Bosszúsan összevonja a szemöldökét. Nemszükséges kimondania a rablás szót ahhoz, hogy megértsem, mire gondol.Amikor először meséltem neki erről a kávézón kívüli „melómról", azt hitte,hogy tréfálok. Pedig nem. Eleinte játéknak indult az egész, elcsentünk dolgokat, pusztán a móka kedvéért, mert attól nagyon menők leszünk más bandákszemében. Sohasem tartottunk meg semmit, elpasszoltunk mindent, amintakadt rá vevő. A bátyámnak mindig remek üzleti érzéke volt, nélküle csak pititolvajok lennénk. Az utóbbi években ravaszabbak lettünk, bátorságunk nemismert határokat, ezért komolyabb akciókat is bevállaltunk. Nem mondom,hogy nem veszélytelen az, amit teszünk, de hogy a bátyám szavaival éljek: –Aki nem mer, az nem is nyer! – És ezt nemcsak ő gondolja így, hanem ebbena városban az összes ember így vélekedik. Az utca törvénye szerint élik életüket, mindenki tisztában van azzal, hogy mi is folyik szeretett városukban,mégsem érdekel senkit. Az itt élő hétköznapi emberek rég megtanultak abűnözőkkel együtt élni, és olykor, ha a szükség megkívánja, maguk is azzáváltoznak. A szegénységnek mindig nagy hatalma van, akárhol is éljünk ebben a nagyvilágban. Azonban máshol küzdenek az ellen, hogy megváltozzona helyzet. Itt inkább mindenki beletörődik a sorsába, befogja a száját és beáll a sorba, ami azt jelenti, hogy nappal lehajtott fejjel jár, éjjel pedig ki sem merészkedik. Ilyenkor az utcák teli vannak zsivány bandákkal, akik megkéselnek csupán azért, mert éppen úgy tartotta kedvük. Vannak olyan körzetek,ahol egyenesen vámot kell fizetni. Ez itt így működik. Az igazságszolgáltatásra pedig jobb, ha nem is gondolok! Minden zsaru egy köpedék, korrupt,bármivel meg lehet őket kenni. De tényleg! Drogok, pénz, minden mehet,és ha rákaptak, akkor soha nem szállnak le az emberről. Természetesen biztosan van közöttük is kivétel, csakhogy én még nem hallottam róla. Ebbena világban születtem és élem mindennapjaimat. Ez vagyok én, nappal egykávézóban robotoló pincérlány, és este, amint lemegy a nap: bűnöző. Nemterveztem soha, hogy erre az útra fogok lépni, mint ahogy a bátyám sem,csupán így alakult. A nincstelenség sokunkat rávett olyan dolgokra, amiteddig elképzelhetetlennek tartottunk. Egyikünk sem született bűnözőnek,a családunk sohasem kényszerített erre az életre. 

– A legutolsó – sóhajtok. 

– És ő is ott lesz?

 – Rick?

 – Neked aztán mindig rajta jár az eszed – vigyorodik el. – Mellesleg Jimregondoltam.

 – Ó – szégyellem el magam. – Igen, Jim is jön. 

– És el fogod végre mondani Ricknek, hogy szerelmes vagy belé, vagy tovább loholsz utána, mint egy kiskutya? 

– Én nem is loholok utána – nyöszörgöm kislányosan. 

– Legalább fél éve ezt hallom tőled. „Rick így, Rick úgy." – Egészen vékonyhangon beszél, közben vicces grimaszokat vág.Most engem utánoz?

 – Jó, igazad van – vallom be. 

Nincs miért hazudnom se neki, sem magamnak, reménytelenül szerelmesvagyok egy olyan férfiba, aki nem akar románcba bonyolódni velem. Rickszemében csupán egy barát vagyok, az egyetlen női bűntársa, akivel előszeretettel szórakozhat. Olyan jólesik visszaemlékeznem az egy évvel ezelőttielső találkozásunkra. Huszonhárom éves vagyok, de még életemben nemtalálkoztam hozzá hasonló férfival. Pedig az első találkozásunk nem éppenmesébe illően zajlott. A szokásos szombat esténket töltöttük a Hot Night nevűszórakozóhelyen. Épp belekortyoltam az italomba, amikor egyszer csak egy idegen férfi ráhelyezte forró kezét a meztelen vállamra, hogy megtámaszthassa magát. Rémülten felpillantottam rá, és megláttam őt. Egyáltalán nemzavartatta magát, úgy pihentette a cigarettafüstös kezét rajtam, mintha ottse lennék. Vigyorogva nyújtott kezet a bátyámnak, aki boldogan üdvözölteőt, sőt, rajtam kívül már mindenki ismerte. Ekkor mutatott be egymásnakCornel. Amíg Rick barátságosan nyújtotta felém a kezét, addig én, hát... bevallom, kicsit megijedtem tőle. Bűzlött a whiskytől, az inge gyűrötten állt rajta,borostája legalább kéthetes volt, a haja fel volt borzolva, és ha ez még nemtaszított el eléggé: a száját nyaldosta, miközben bemutatkozott. Nagyokatnyeltem, majd kezet fogtunk. Mindig is taszítottak a trehány férfiak, nemazt mondom, hogy legyen tisztaságmániás, de azért, ha egy nő közelébejön, tegye rendbe magát! Nagy szerencsétlenségemre – természetesen mamár nem így gondolom – mellettem foglalt helyet. Lerobbantsága ellenérejóképűnek tartottam, de ez nem volt elég. Szememben a kora esti részegsége minden sármját romba döntötte. Megállás nélkül vigyorgott a nőkre, aszáját törölgette, fura hirtelen mozdulatokat tett, egy pillanatra sem tudottmegülni a fenekén. Azután valami megváltozott bennem, azon vettem észre magam, hogy szüntelenül rajta legeltetem a szemem, minden ellenszenvem semmivé foszlott. Elkezdtem másképp nézni rá, talán az is közrejátszott,hogy mindannyian dőltünk a nevetéstől, folyamatosan ontotta magából abizarrabbnál bizarrabb sztorikat. Megváltozott a véleményem, és épp az,ami egész addig zavart, amit furcsának és ijesztőnek találtam benne, kezdettmegtetszeni nekem. Valami azt súgta, ez a férfi sokkal több, mint egy részegcsirkefogó, aki folyton a pincérnők fenekét csipdesi. És ahogy teltek-múltaka hónapok, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, észrevétlenül belopta magát a szívembe, pimasz természetének nem tudtam ellenállni. Szüntelenüla társaságát kerestem, úgy éreztem, ha nem lehetek mellette, akár csak ötpercig, abba belepusztulok. Szeretem őt, nem is akárhogy, szerelemmel. Ésez a legrosszabb, mivel nem kapok viszonzást. Ám, ha belegondolok, ez nemteljesen igaz, mindig is éreztem a kettőnk közötti szikrát, csakhogy egyszersem lobbant lángra. Számtalanszor elhatároztam magam, hogy „Ennyi, nemkínzom tovább a lelkem!" Bevallom az iránta táplált érzéseimet, és aztánlesz, ami lesz, legalább megkönnyebbülök. Csakhogy amint lehetőségem került rá, megtorpantam. Nehéz eltitkolni azt, akit kedvelsz, de még nehezebb azt, akit szeretsz.– Akkor mi lesz, elmondod végre neki?