Lily Evans

Első találkozás

- Tuney! - suttogtam kicsit hangosabban nővérem ajtaja előtt, de ezúttal sem kaptam választ.
Tudtam, hogy Tuney nagyon dühös lesz, ha felébresztem, de egyszerűen nem bírtam tovább. Óvatosan belöktem az ajtót. A szokásos látvány fogadott. Makulátlan tiszaság, kellemetlenül nagy rendben minden, igazából az ágyban hangosan szuszogó lányon kívül semmi sem utalt arra, hogy itt lakik valaki. Csendben odasettenkedtem az ágy mellé, és ott kezdtem újra:
- Tuney! - mondtam mostmár hangosabban. Semmi reakció. Egyszerűen nem bírtam tovább várni, kacagva ráugrottam a nővéremre és csikizni kezdtem.
- Aúúú! Lily! Neeee! - kiabálta dühösen Petunia.
- Bocsi - mondtam még mindig nevetve. - De végre felkeltél!
- Mit akarsz? - morogta álmosan Tuney, és a fejére húzta a takarót.
- Megígérted, hogy kijössz velem a játszótérre. - emlékeztettem a tegnap esti elhamarkodott ígéretére. És már elmúlt nyolc óra! Igazán nem mondhatja, hogy nem hagytam eleget aludni! Elvégre nem keltettem fel fél ötkor - én ugyanis akkor keltem. Mostanában egy rengeteg furcsa dolog történt velem, de a hajnalok hajnalán való kelés még a normálisabb kategóriába tartozott.
- Jól van, jövök már! - motyogta Petunia a takaró alól.
- Köszönömmmm! - kiáltottam boldogan, majd letrappoltam a lépcsőn.
- Szia Anyu!
- Szia Lily! - üdvözölt mosolyogva Anyu, mikor átszáguldottam a konyhán.
- Mit sütsz? - fékeztem le mellette, mikor megéreztem a készülő tészta illatát.
- Almás rétest.
- Mmmm! Finom! - mosolyogtam rá, miközben belemártottam egy ujjamat a sűrű tésztába, majd gyorsan lenyaltam.
Közben Petunia sétált le a lépcsőn, majd csatlakozott hozzánk, mosolyogva - ez nála nagyon ritka jelenségnek számított.
- Lily! - méltatlankodott elnézően mosolyogva Anyu. - Mondtam, hogy ne az ujjaddal!
Csak mosolyogtam és kitáncoltam a hallba. Petunia még elvett egy almát a konyhapultról reggeli gyanánt, majd komótosan utánam sétált.
- Egyébként hova siettek ennyire? - érdeklődött Anyu mosolyogva.
- Tuney-jal kimegyünk a játszótérre - közöltem lelkesen!
- Aha... - motyogta az említett.
- Jó, de ebédre itthon legyetek! - kiáltott meg utánunk Anyu, de már alig hallottuk a becsapódó ajtó zajától.
A házunktól néhány utcányira volt egy kis park, mellette pedig egy kis játszótér. Nagyon szerettem, és sosem voltak ott túl sokan.
Mikor odaértünk szokás szerint üresen várakozott. Csendben hintáztunk, de ez egyáltalán nem volt baj. Szerettem csendesen Tuney-jal hintázni, hiszen így nem mondhattam semmi olyat, amivel magamra haragítom. Csak szótlanul elvoltam mellette, és élveztem, hogy itt van nekem.
Nagyon elgondolkoztam, így észre se véve, hogy mit teszek, egyre magasabbra hajtottam a hintát.
- Ne csináld, Lily! - sikoltott ijedten Petunia, és én csak akkor vettem észre, hogy milyen szédületes magasságba kerültem. Azonban nem féltem. Megesett már korábban is. Sőt! Ahelyett hogy megálltam volna, még magasabbra hajtottam a hintát, majd egyszercsak kiugrottam belőle. És repültem. Súlytalanul, szeltem a levegőt, és olyan szabadnak éreztem magam, mintha nem kötne semmi a földhöz. Hosszan szálltam, majd puhán földet értem a hinta mellett. A nővérem közben megállította a hintáját, és most komoran meredt rám.
- Anya megtiltotta! - csípőre tett kézzel dühösen meredt rám. Tudtam, hogy igazából nem mérges rám, csak nagyon megijesztettem. Aggódott értem, ahogy Anyu is. Ezért is tiltotta meg nekem ezeket a dolgokat. Ugyan a furcsa dolgok azóta hozzátartoztak az életemhez, mióta az eszemet tudom, de azért volt néhány csúnyább ügy.
Például emlékeztem egy hasonló repülős esetre is. Az erdőben kirándultunk, Anyu, Apu, Tuney és én. Tuneyjal túl közel mentünk egy szakadék széléhez. Hirtelen megcsúsztam, és zuhanni kezdtem. Hallottam Anyu és Petunia sikolyait, Apu kilátásait. Nagyon megijedtem. Aztán csak arra emlékszem, hogy puhán földet értem a szakadék alján. Nem tudtam hogyan másszak vissza a családomhoz, hiszen mindenhol csak meredek, nedves, csúszós, sáros földet láttam magam előtt. Hirtelen egy fa gyökerét láttam meg magam mellett, amiről biztosan tudtam, hogy egy másodperccel előtte még nem volt ott. A gyökér kísértetiesen hasonlított egy létrára... én persze megörültem és visszamásztam az elképedt szüleimhez és nővéremhez.
Aztán mikor egyes sebeim egyik napról a másikra egyszerűen eltűntek.
Vagy mikor rejtélyes módon egy éjszaka alatt a derekamig nőtt az előző este csupán vállig erő hajam...
Persze én se értettem az eseteket, de utána sokszor láttam, ahogy Anyuék aggódó pillantásokat vetettek rám. Megpróbáltam nem csinálni ezeket, de egyszerűen nem tudtam ellenállni nekik. És amellett, hogy természetesen néha megijesztettem velük saját magamat is, nagyon szerettem ilyen furcsa lenni.
- Anya megmondta, hogy nem szabad ezt csinálod! - szigorúan nézett rám a nővérem. Tudtam, hogy csak azért, mert félt engem. Én is ezt tenném az ő helyében. De ő nem tudhatja, hogy ez milyen csodás érzés. És eddig se lett soha semmi bajom.
- De hát semmi bajom! - nevettem rá, hátha megnyugtatja. De nem tűnt jobb kedvűnek. Meg akartam mutatni neki, hogy nem csak veszélyes dolgokat tudok. Felvidítani, hogy velem együtt nevessen. De azért előbb gyorsan körbe néztem. Sehol senki. Remek!
- Nézd, Tuney, mit tudok még! Figyelj! - mondtam sejtelmesen.
Petunia kíváncsian jött közelebb, de azért láttam, hogy még nem múlt el a félelme. Felkaptam a földről egy kis virágot, ami a mellettünk levő bokorról hullott le. Az kezembe szorítottam, majd mikor Tuney elég közel került, mosolyogva kinyitottam az öklöm. A virág úgy nyitogatta-csukogatta a szirmait, mintha integetne. Reménykedve néztem a nővéremre, de rögtön lehervadt a mosolyom. Tuney arcán leplezetlen rémület ült.
- Hagyd abba! - kiáltott rám, mire gyorsan becsuktam a tenyerem, és ledobtam a földre. Hülye virág.
- Ne félj, nem bánt! - próbáltam helyrehozni előbbi hibámat. Mert nem volt jó ötlet, ezt már tudtam.
- Ez rossz dolog - jelentette ki Petunia én pedig bánatosan lehajtottam a fejem. Nagyon szégyelltem magam, hogy a szüleim és a nővérem kifejezett kérése, és a saját jobb meggyőződésem ellenére se tudtam lemondani a különleges dolgaimról. Pedig meg kellene próbálnom...
- Hogy csinálod? - kérdezte hirtelen Petunia.
Csodálkozva néztem rá. Igazából fogalmam se volt róla. Ezek csak úgy maguktól történtek körülöttem. Már éppen el akartam magyarázni neki, hogy magam sem tudom, mikor meghallottam egy furcsa hangot.
- Én megmondom! - mondta egy fiú. Abból a bokorból bukkant elő, amelyik mellett ácsorogtunk.
Petunia sikítva vissza szaladt a hintához. Mi tagadás, és is nagyon megijedtem, valamiért mégsem mozdultam. A fiú nagyon furcsán nézett ki. Magas volt és nagyon vékony, az arca betegesen sápadt, haja hosszú volt, fekete és nagyon ápolatlan. A ruhája meg egyenesen nevetséges. Hosszú farmer volt rajta, valami bő fehér ing szerű, és egy nagyon hosszú fekete kabát. Én mégsem nevettem rajta. Inkább megsajnáltam, bár magam sem értettem, miért. Nem is ismerem!
- Mit mondasz meg? - kérdeztem vissza, mikor kellően megnyugodtam.
A fiú Petunia felé pillantott, majd a szemembe nézett és nagyon komolyan így szólt:
- Tudom, hogy mi vagy.
Én pedig éreztem, hogy kirázott a hideg. Hiszen pont azt mondta ki, amitől mindig is tartottam. Hogy nem vagyok normális, hogy beteg vagyok, és el kell engem vinni egy olyan bolondházba, vagy hova. Lehetséges hogy tudja? Hiszen valószínűleg az előbb is látta, hogy mit csináltam.
- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza, és próbáltam magabiztosnak tűnni.
- Arról, hogy ... hogy boszorkány vagy - suttogta a fiú.
Döbbenten néztem rá. Miről beszél? Boszorkány? Ez a fiú megőrült. Nem is tud semmit. Csak gúnyolódni akar velem. És ahogy ez eszembe jutott, hirtelen nagyon dühös lettem. Mit képzel magáról? Hogy mer ilyet mondani?
- Elég goromba dolog ilyet mondani egy lánynak! - vetettem oda neki mérgesen, majd faképnél hagytam, és odasiettem Tuneyhoz.
- Várj! - kiáltott utánam szintén dühösen a fiú, és utánunk sietett.
Megvetően néztem rá. Most meg mit akar? Hagyjon minket békén! Belekapaszkodtam a hinta tartórúdjába, és úgy méregettem.
- Tényleg boszorkány vagy! Komolyan mondom! - mondta, és látszott az arcán, hogy csakugyan úgy gondolja. Leesett az állam. Nem is ismer engem! Mégis miért sérteget? - Már régóta figyellek. De nincs abban semmi rossz. Az anyukám is boszorkány, én pedig varázsló vagyok.
Némán bámultam rá. Ha mégsem sértésnek szánta akkor mi ez? Talán a furcsa dolgokról beszél, amiket okozok... boszorkány? Varázsló? Mi ez? Hiszen ezek csak kitalációk! Vagy nem?
- Varázsló! - kiáltotta Tuney, és dühösen előre lépett. Nyilván nem tetszett neki, a sértegetés, és engem akart megvédeni. Engem azonban kiváncsivá tett ez az ismeretlen fiú. Kérdezni akartam az anyukájáról, meg erről az egészről. Már éppen szólni akartam a nővéremnek, hogy fejezze be, de Petunia nem is figyelt rám. Egyenesen az ismeretlen fiú szemébe nézett.
- Megmondom én, hogy ki vagy! A Pitonék fia! - tehát ő ismeri a fiút? Csodálkozva bámultam a nővéremre. - A Fonó soron laktok, lenn a folyónál - mondta nekem, és nekem eszembe jutott az az egyszeri alkalom, amikor arra jártam. Tudtam, hogy az egy nagyon rossz környék, soha többet nem akartam arra menni. Ijesztő hely volt.
- Miért kémkedsz utánunk? - kérdezte Tuney mérgesen, és én is kíváncsian néztem a Piton-fiúra. Tényleg! Igaza van! Miért?
- Nem kémkedek! - jelentette ki dühösen. - És ha igen, akkor se utánad kémkedek.
A hangjából csak úgy sütött a megvetés. Rá akartam kiabálni. Ne merjen így beszélni a nővéremmel!
- Te mugli vagy!
Úgy köpte ezeket a szavakat Tuney felé, hogy meglepetésemben egy pillanatra a dühömet is elfelejtettem. Hogy mer ilyet mondani? Nem ismertem a szó jelentését, de ahogy mondta, az bőven elég volt hozzá, hogy újra fellángoljon a dühöm.
- Gyerünk innen, Lily! - kiáltotta Tuney, és én teljesen egyet értettem vele. Láttam, hogy nagyon megbántotta ez a Piton-fiú. Még egyszer dühösen rámeredtem, majd a nővérem után kisiettem a játszótérről.

Nos ez lett volna az első rész, remélem, elnyeri a tetszéseteket! Ha van valami észtevétel, vagy akármilyen hozzászólás, szivesen beszélgetek privátban is!
Próbálok az eredeti történethez igazodni, de természetesen a saját ötleteimet is bele fogom tenni!
Hamarosan hozom a következő részt!
Ha szeretnétek megismerni a híres tekergőket és a roxfortos történeteiket, akkor tartsatok velem!
Puszi: Mirra💙