Lily Evans

Békejobb

Éppen vásárlásból tartottam hazafelé. Anyu elküldött a közeli boltba, hogy vegyek meg néhány dolgot. Szép lassan sétáltam visszafelé, amikor megláttam újra azt a fiút. Pitont. Újra dühös lettem, és sértődötten elfordítottam a fejem. Ám ekkor meghallottam egy hátborzongató csikorgást. Megpördültem a tengelyem körül, és egyenesen belenéztem egy félelemtől kitágult, fekete szempárba. Nem gondolkodtam, csak ösztönösen cselekedtem. Nem hagyhatom, hogy az az ismeretlen, furcsa fiú megsérüljön! Villámgyorsan megragadtam a kezét, és éppen hogy sikerült elrántonom a száguldó autó elől. Ennek a hősies tettemnek azonban az lett a vége, hogy mind a ketten a földön fekve végeztük. Pontosabban én a földön, a fiú pedig rajtam. Kellemetlen. Az arca - akárcsak az enyém - pipacspiros volt, és gyorsan feltápászkodott.
- Köszönöm! - motyogta, s közben félszegen pillantott rám.
- Szívesen! - mosolyogtam rá, de aztán eszembe jutott, hogy kivel is beszélgetek, és kimérten folytattam. - Nem tesz semmit.
Azzal elkezdtem összeszedni a kosaram szétszóródott tartalmát. Már az utolsó almáért hajoltam volna le, de a Piton-fiú megelőzött. A kezembe nyomta az almát, láthatóan nagyon zavarban volt.
- Tessék! És ne haragudj a múltkori miatt. Én nem... nem akartam... nem akartam bántani a nőveredet... - motyogta zavartan.
Nagyot sóhajtottam, aztán elmosolyodtam. Sosem tudtam sokáig haragudni senkire.
- Rendben, indítsunk tiszta lappal.
Nevetve felé nyújtottam a jobb kezem, ahogy a felnőttek szokták bemutatkozáskor.
- Lily Evans vagyok!
Ő is elmosolyodott, amitől sokkal természetesebbnek nézett ki. Megragadta a felé nyújtott jobbot, és vigyorogva megrázta.
- Az én nevem Perselus. Perselus Piton.
- Ne haragudj, Perselus, de nekem indulnom kell haza a vásárolt ennivalókkal. - jutott eszembe, miközben elengedtük egymás kezét.
- Elkísérhetlek? - kérdezte felénken.
- Persze. - mondtam döbbenten. - De szerintem nem lenne tanácsos találkoznod Petuniával. Tudod, ő még mindig haragszik...
- Ne aggódj, nem fog meglátni - jelentette ki.
- Hát jó - adtam be a derekam, de közben eszembe jutott, mit gondolna Tuney, ha meglátna minket együtt sétálni...
Lassan sétáltunk hazafelé, csendben. Azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnám megtörni a kínos hallgatást, de semmi értelmes nem jutott az eszembe.
- Ne értsd félre azt, amit a múltkor mondtam - kezdte zavartan Perselus, mikor már csak pár utcányira voltunk az házunktól. - A boszorkányt nem úgy értettem, mint ahogy te gondolod.
Már megint a boszorkány-téma. De vajon hogyan lehet még érteni egy ilyet? Kíváncsian vártam a folytatást.
- A boszorkány a mi világunkban nem azt jelenti mint nálatok. Nálunk a boszorkányok nem csúnya, öreg banyák, hosszú orral meg bibircsókkal... nálunk az olyan varázserővel rendelkező lányokat hívják boszorkánynak, mint te. A fiúkat pedig varázslónak. - tette hozzá. Én meg csak bámultam rá tátott szájjal. Annyira megdöbbentem, hogy észre se vettem, hogy megálltunk.
- Hogy mi? - ennyire bírtam értelmesen megfogalmazni a kérdésemet. - Szóval amit csinálok, az... az varázslat?
- Igen - jelentette ki nagyon magabiztosan Perselus. Nem kellene hinned neki! - mondta egy kis hangocska a fejemben, ami nagyon hasonlított Tuney hangjára... de miközben ezen gondolkodtam, valami kellemes bizsergés áradt szét az egész testemben. És tudtam, hogy Perselus igazat mond.
- De hát, az hogy lehet? Petunia azt mondta, hogy varázslat csak a mesékben létezhet. - valami belső védelmező ösztön a felszínre tört.
- A nővéred számára csak ott létezik. Ő mugli. Az azt jelenti, hogy nincs benne varázslat, semmi sértő nincs benne. - védekezett egyből, mikor meglátta, hogy dühösen összehúzom a szemöldököm.
- Értem. - jelentettem ki egy kis gondolkozás után.
- Hogyan? Hiszel nekem? - kérdezte döbbenten Perselus.
Láthatóan sokkal hosszabb győzködésre számított.
- Igen. Hiszek neked, mert... - mégis hogyan magyarázhattam volna el neki, amit én magam sem értettem? Nem tudtam miért hiszek neki, de éreztem, hogy amit mond, az a valóság.
Hosszú hallgatás következett. Nagyon nehéz volt hinnem neki, de egyszerűen annyira akartam. Hogy én varázsolni tudok? Végül is miért ne? Annyi furcsa dolog történik körülöttem, miért ne lehetne ez varázslat. Egészen beleszédültem a gondolatba.
- Perselus... - kezdtem halkan, mikor már a házunk felé közeledtünk.
- Igen? - kérdezte mosolyogva.
- Majd találkozhatunk máskor is? Esetleg mesélnél nekem még a boszorkányokról meg a varázslókról? - kérdeztem félénken.
- Persze!
- Akkor mondjuk találkozzunk holnap reggel a játszótéren!
- Ott leszek! - ígérte.
- Hát akkor... szia - mondtam, de közben nem tudtam, hogy mit csináljak. Csak nem ölelhetem meg. A saját házunk előtt... végül inkább a kézfogást választottam.
- Szia, Lily! - köszönt el ő is, majd elindult hazafelé.
Az ajtó előtt még megálltam, és visszanéztem a fekete kabátos alakra. Kár lett volna tagadni, hogy megkedveltem. Igaz, hogy kissé furcsa volt, de nagyon szerethető, és mikor mosolygott, akkor nem is olyan ijesztő.
Legnagyobb meglepetésemre az ajtó magától kinyílt, még mielőtt a kilincsre tehettem volna a kezem. Az ajtóból pedig a nővérem nézett rám dühödten.
- Te komolyan vele beszélgettél? Hogy merted? - sziszegte pipacspiros fejjel, majd kímáéletlenül berántott a házba.