Lily Evans

Végre - valahára

- Lily! - szólt át Apu az asztal fölött.
- Igen? - néztem fel mosolyogva a reggelimből.
- Ohm... Tuney mondta, hogy mostanában sokat találkozol Tobias Piton fiával... - kezdte Apu.
A mosoly azonnal lehervadt az arcomról. Petunia arca gúnyos elégedettséget tükrözött. Tehát bekötött. De miért? Miért utálja ennyire Pert?
- Ohm... igen. Perselus a barátom - mondtam végül Apunak.
- Természetesen semmi kifogásunk a barátaid ellen - visszakozott Anyu. - Csak nem szeretnénk, ha esetleg rossz társaságba keverednél...
- Perselus nem olyan! - keltem egyből a barátom védelmére. Csak később jutott eszembe, hogy elvileg most haragszom Perre. Bár a tegnapi tűzből már semmit sem éreztem, elpárolgott a mérgem.
- Dehogyisnem! - szólalt meg Petunia.
Jelentőségteljesen ránéztem, hogy hallgasson, de mintha észre se vette volna. Miért mondja ezt? Hiszen ezzel nem segít! Biztos csak félt engem...
- Folyamatosan butaságokkal tömi tele Lily fejét. Hogy Lily majd elmehet vele egy mesebeli palotába, ahol ők varázspálcával fognak varázsolni, meg unikornison repülni...
- Micsoda? - kérdezte Apu.
- Nem... ez nem is... nem így mondta... - próbáltam megvédeni az igazamat, de Tuney ismét lehurrogott.
- Azt akarja, hogy Lily járjon vele abba a gyogyós suliba...
De nem fejezhette be, mert megszólalt a csengő.
Megjött a posta.
- Kimegyek érte. - mondtam gyorsan, és kimenekültem a szobából. Hallottam, hogy bent Tuney továbbra is a Roxfortot szidja Anyuéknak. Annyira rosszul esett. Majd' egy hónapja az volt minden álmom, hogy egy nap tényleg megkapom a levelem...
Négy levél hevert a lábtörlőn. Egy képeslap Anyu barátnőjétől, egy bankszámla Apunak, egy könyvtári ajánlólevél Tuneynak, és egy - itt nagyot dobbant a szívem - nagy, nehéz boríték nekem.

L. Evans kisasszony részére
Devon megye
Barnstaple
Pottery Road 4., legkisebb hálószoba

A kezembe vettem, és rámeredtem. Talán ez az? A Roxforti levél, amit annyira vártam? A szívem a torkomban dobogott, amíg megfordítottam. A borítékot piros pecsét zárta le, melyen egy oroszlán, egy sas, egy borz és egy kígyó vettek körül egy nagy R betűt.
Ez az! Te jó ég! Azt sem tudtam, hogy mi történik velem. Megjött a Roxforti levelem! Ez hihetetlen! Igaza volt Pernek! Létezik! Létezik!
Mielőtt azonban megmozdulhattam volna, kitárult az ajtó. És a legjobb barátom állt a küszöbön.
- Per! - lelkendeztem. - Megjött! Megjött a levelem! - sikítottam, és a nyakába ugrottam.
Ezzel sikerült nagyon meglepnem Pert, de azért ő is megölelt.
- Tudom, nekem is! - emelte fel a kezét Per, melyben egy - az enyémhez hasonló - vastag borítékot szorongatott. - Lily, mehetünk a Roxfortba!
Hangja csak úgy remegett a boldogságtól. Csak most néztem meg jobban Pert. Most nyoma sem volt rajta a szokásos levertségnek, vagy merevségnek. Perselus arca kipirult, szeme lázasan csillogott. Arcán várakozó, boldog mosoly ült. Nagyon megváltozott. És így nem is volt annyira más. Végre olyan volt, mint egy normális gyerek. Per kifejezetten szimpatikus volt.
- Ki az Lily? - kiáltott ki a konyhából Anyu.
- Gyere, bemutatlak a szüleimnek! - fogtam meg Per karját, és kezdtem behúzni a házba.
- Nem biztos, hogy ez jó ötlet, Lily! - motyogta Per.
- Bízz bennem! - suttogtam, és betessékeltem a konyhába.
- Anyu, Apu, Tuney, ő itt a legjobb barátom, Perselus Piton. - mutattam be hivatalosan.
Apunak tátva maradt a szája, Anyunak meg kiesett a kezéből a szedőkanál. Tuney arca sértődött-dühös volt, de azzal most nem foglalkoztam. Majd később megbékítem. Szerencsére Pernek visszatért a boldogsága, így lelkesen kezet fogott az időközben felocsúdott szüleimmel. És csodák csodájára, Anyuék nem küldték el. Épp ellenkezőleg.
- Nem kérsz valamit enni? - kérdezte Anyu mosolyogva, miközben Apu helyet szorított Pernek maga mellett.
Ekkor azonban Tuney felállt, és sértődötten fölszaladt a szobájába.
- Kö... - kezdte Per, de egy újabb csengetés szakította félbe.
- Ki az már megint? - kérdezte Apu.
- Megnézem! - mondtam.
Miközben az ajtót nyitottam, észrevettem a még mindig kezemben szorongatott borítékot. Amint ezt letudtam, elolvasom - határoztam el. Kinyitottam az ajtót. A küszöbön egy csinos, harmincas nő állt. Kosztümruhát, kalapot és kesztyűt viselt, kezében retikül. Fényes barna haját kontyba fogva hordta.
- Jónapot! A nevem Theodora Tonks! - mondta mosolyogva.
Annyira meglepődtem, hogy csak bámultam rá meglepetten.  Valahogy olyan szokatlanul tökéletes látványt nyújtott.
Talán Apu munkatársa lehet? Hiszen sosem láttam korábban...
- Esetleg bejöhetek? - kérdezte még mindig mosolyogva.
- Pe - persze... - dadogtam zavartan, és kitártam az ajtót.
- Ki az? - kiáltott ki a konyhából Anyu.
- A nevem Theodora Tonks - ismételte meg az ismeretlen nő, miközben bevezettem a konyhába. - Az Evans családot keresem.
- Jó napot, a nevem Megan Evans - mondta Anyu és kezet fogtak.
- Ő itt a férjem, Harry Evans! - mutatta be Aput is.
Apu és Per meglepetten pislogtak rá, és még Tuney is előkerült az újabb vendég érkezésére. Tehát ők sem ismerik... hmm... érdekes.
- Miben segíthetünk? - kérdezte Anyu kedvesen. - Esetleg egy kis kávét?
Anyu szinte mindig mosolygott, és most is nagyon hamar megkedvelte Theodora Tonksot.
- Köszönöm igen! - válaszolta a hölgy. - Nos, igazából Lily Evanst keresem. Ahogy látom, már meg is kaptad a leveledet.
Mosolyogva nézett rám, nekem meg eszembe jutott a - kezemben szorongatott - várva-várt levél.
- Akkor te... ön... maga - dadogtam kiszáradt szájjal.
- Igen, én a Roxfortból jöttem - mondta kedvesen. - És szólíts nyugodtan Theodorának.
- Tessék? - kérdezte szinte egyszerre Anyu és Apu.
- Nos igen, ideje hogy rendesen is bemutatkozzam! Theodora Tonks vagyok, a Mágiaügyi minisztérium Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője vagyok. Albus Dumbledore, a Roxfort igazgatója bízott meg vele, hogy jöjjek el ide, és tájékoztassam Lily Evanst és kedves szüleit, hogy leányuk ezennel felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző szakiskolába.
Hirtelen hatalmas csend lett a szobában. Petunia, Anyu és Apu tátott szájjal bámultak, és szerintem egyetlen szót sem értettek. Mi Perrel csak összenéztünk, és tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk.
- Hogy... hova vették fel Lilyt? - kérdezett vissza nagyokat pislogva Anyu arra az egyetlen részletre, amit megértett az előzőekből.
- Nos, talán már észrevették, hogy Lily sokszor csinál furcsa dolgokat... - kezdte Theodora, mire Anyu, Apu és Tuney egyszerre néztek rám. - Ezek azért vannak, mert Lily egy boszorkány, azaz varázserővel rendelkező lány. A hozzá hasonló képességű gyerekeket Anglia-szerte összegyűjtjük, és együttes képzésben részesítjük. Tudom, lehet, hogy ez így egyszerre soknak hangzik, de ez mind igaz.
Nem tudom, hogy hogyan történhetett - talán Theodora hihetetlen kedvességének és megnyugtató kisugárzásának volt köszönhető - de Anyuék hittek neki. Tuney is végighallgatott mindnet, de nem szólt egy szót sem.
Theodora egy óráig maradt, amíg mindent elmesélt nekünk, amit még tudnunk kellett. Per is maradt, bár ő szinte már mindent tudott. Theodora felajánlotta, hogy holnap elkíséri az egész családot az Abszol útra, ahol megvehetjük a roxfortos dolgaimat. (Később elolvastam a levelet, egy csomó fura dolog volt benne.) Per hazaszaladt megkérdezni az Anyukáját, aki megengedte, hogy Per velünk jöjjön, mivel ő maga beteg. Sajnálom szegényt, és Pert is.
Nagyon izgatottan feküdtem le... mielőtt azonban végleg elaludtam volna, keserves sírást hallottam a másik szobából...