Lily Evans

Te voltál!

- Hát te hova mész Lily? - kérdezte meglepetten Anyu.
Kelletlenül megálltam pont az ajtó előtt, amin épp az imént akartam észrevétlenül kiosonni.
- Csak... elmegyek sétálni... - motyogtam, miközben a cipőm orrát tanulmányoztam.
Igyekeztem lazának tűnni, de a szemem sarkából láttam, hogy Tuney rosszallóan összehúzta a szemöldökét. Rájött. A fenébe. Pedig annyira szerettem volna titokban tartani előtte. Már a múltkor is úgy leszidott, amiért szóba álltam Perselussal. Mivel azonban az elmúlt két hétben a barátnőjénél vendégeskedett, nem tudhatta, hogy milyen jó kapcsolat alakult ki köztünk Perselussal. És azóta megtudtam, hogy Per egy nagyon aranyos fiú, akit szinte senki sem ért meg. Sajnos a szülei nagyon sokat veszekszenek, és egyáltalán nem figyelnek rá. Igazából egyre kevésbé értem, hogy Tuney miért nem szereti őt. Azóta a bizonyos nap óta minden egyes nap találkoztunk. Nagyon sokat mesélt nekem a varázsvilágról. És még mindig nem fogytam ki a kérdésekből.
- Rendben! - mondta Anyu mindentudóan.
Amilyen gyorsan csak tudtam, kiszaladtam a játszótérre. Tartottam tőle, hogy Tuney nem hagyja annyiban.
- Szia! - fékeztem le Per előtt hirtelen.
- Szia Lily! Arra gondoltam, hogy... - Per sokszor nem tudta elsőre elmondani amit szeretett volna, de én mindig türelmesen megvártam. - Hogy... van egy hely az erdőben... amit én nagyon szeretek... és... arra gondoltam, hogy... elmehetnénk oda... és megmutatnám neked...
- Ez nagyon jó ötlet Per! - lelkendeztem.
Látszott rajta, hogy nagyon örül az ötlete sikerének.
Kigyalogoltunk a faluból, ki egészen az erdőbe. Egy nagyon szép helyen álltunk meg. Mivel már augusztus közepe volt, a fák gyönyörű zöldek voltak, és itt mintha egy zöld kupolát formáltak volna felettünk.
- Te jó ég, Per! - mondtam. - Ez valami gyönyörű!
Per elvörösödött, látszott, hogy jól esik neki a dicséret.
Leültünk a fűbe és egy kis ideig csak bámultuk a zöld lomb-sátron átszűrődő fény sugarakat. Aztán nem bírtam tovább és újra előszedtem a kérdéseimet.
- . . . De ha az iskolán kívül válaszolsz, a minisztériumból levelet küldenek, és meg is büntetnek - magyarázta Per.
- De hát eddig is mindig az iskolán kívül varázsoltam! - mondtam értetlenül.
- Nekünk még szabad, mert nincs varázspálcánk. Akkor még nem bántanak, mikor gyerek vagy és csak úgy jön magától a varázslásod. De mikor majd elkezdenek tanítani téged, attól fogva vigyáznod kell.
Jajj, de mikor lesz már az? - gondoltam. Annyira vártam már, hogy ez az egész végre valóság legyen. Felkaptam a földről egy gallyat. Pont mint egy varázspálca. Legalábbis én így képzeltem el. Milyen jó lesz, ha majd egyszer tényleg lesz egy varázspálcám. Mármint... ha...
Észre sem vettem, mikor esett ki a bot a kezemből. Közelebb hajoltam Perhez, és a lehető legkomolyabban kérdeztem meg tőle:
- Tényleg létezik az a suli, ugye? Nemcsak vicc, igaz? Petunia azt mondja, becsapsz engem. Azt mondja, nincs is olyan, hogy Roxfort. Pedig tényleg van, ugye?
Kicsit félve tettem fel ezt a kérdést. Tartottam tőle, hogy megbántom Pert, de muszáj volt megkérdeznem.
- Nekünk van, neki nincs - mondta Per lassan - De te meg én, mi fogunk levelet kapni!
- Biztos? - kérdeztem rá utoljára.
- Egész biztos. - jelentette ki Per, és én hittem neki. Ez volt az amit sosem értettem. De valamiért hittem Pernek, mert tudtam, hogy igazat mond. És nekem egyáltalán nem számított, hogy hogy néz ki.
- És tényleg bagoly fogja hozni? - jutott eszembe hirtelen.
- Rendesen úgy van... - motyogta Per. - De te mugliivadék vagy, ezért el kell jönnie majd valakinek az iskolából, hogy elmagyarázza a dolgot a szüleidnek.
- És az baj, ha valaki mugliivadék? - kérdeztem rémülten.
- Nem, egyáltalán nem baj. - nyugtatott meg Per.
- Akkor jó - fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten.
- Rengeteg mágia van benned. Láttam. Nagyon sokat figyeltelek...
Nagyon jól esett, hogy Per ezt mondta. Ő már csak tudja, nem? Hanyatt dőltem a puha fűben, és csak hallgattam őt.
- Otthon mi van? - kérdeztem, mikor elhallgatott.
- Semmi - felelte egy árnyalatnyit keményebben Per.
Tudtam, hogy nem szeret beszélni a családjáról. De segíteni szerettem volna neki. És mindenről kell beszélni.
- Már nem szoktak veszekedni? - puhatolóztam tovább.
- Dehogynem... - Per zavartan tépkedni kezdte a füvet maga körül. - De nem érdekel, mostmár nemsokára elmegyek.
- Apád nem szereti a mágiát?
- Nem szeret ő semmit se... - motyogta bánatosan.
Nagyon sajnáltam Pert a családja miatt, és most kicsit sajnáltam, hogy elrontottam a kedvét a kérdezősködéssel.
- Perselus...
- Igen?
- Mesélj még a dementorokról! - próbáltam elterelni a figyelmét, és sikerült.
- Miért érdekelnek annyira? - kérdezte mosolyogva.
Nagyon szerettem, mikor Per mosolygott. Akkor valahogy egészen más volt. Mikor a szemei is mosolyogtak, akkor néha úgy éreztem, mintha látnék még valamit...
- Ha az iskolán kívül varázsolnok... - kezdtem, de Per kitalálta a folytatást.
- Azért még nem küldenek a dementorokhoz! Csak azok kerülnek hozzájuk, akik valami nagyon rossz dolgot követnek el. A dementorok az Azkabant, a varázslók börtönét őrzik. Te nem fogsz az Azkabanba kerülni, te túl... - ám Per nem tudta befejezni, ugyanis egy nagy reccsenésre mindketten felkaptuk a fejünket.
A mögöttem levő fa mellett Tuney ácsorgott.
- Tuney! - örültem meg neki.
Most talán hajlandó lesz meghallgatni Pert, és akkor ők is barátok lesznek. Hiszen alig ismeri.
Per azonban látszólag nem így gondolta.
- Most ki kémkedik, mi!? - kiabálta dühösen.
Petunia csak hápogott, de ez nem tartott sokáig.
- Mi van rajtad már megint? Anyukád blúza?
Tudtam, hogy ezzel Tuney túl messzire ment. Per mindig is utálta, ha valaki szóba hozta a családját, vagy a ruháit. Kicsit mérgesen néztem Tuneyra, hiszen ezt nem kellett volna.
Ám ekkor egy hatalmas reccsenés hallatszott, majd egy vastag ág egyenesen Tuney vállára zuhant.
Felsikoltottam.
Tuney hanyatt esett a nagy ütéstől. Majd sírva fakadt és elszaladt.
- Tuney! - kiáltottam utána.
Majd egyből Piton felé fordultam. A testvéremet senki nem bánthatja, senki! Még ő sem!
- Te voltál!?
- Nem. - mondta, de tudtam, hogy hazudik.
- De igen! - kiabáltam az arcába, miközben hátrálni kezdtem. - Te voltál! Szándékosan bántottad!
- Nem! Nem igaz! - hazudta megint Piton, de már nem érdekelt.
Még utoljára vetettem rá egy lesújtó pillantást, majd a nővérem után szaladtam.

Na, hát sziasztok, ennyi lenne ma, remélem tetszeni fog!
By.: Mirra💙