Aurora [2018] [befejezett]

1. fejezet - 1. rész

Aurora hercegnő már nem hitt a mesékben.

Épp száz éve ücsörgött a legmagasabb torony legfelső szobájában, és megunta, hogy a fehér lovon érkező herceget várja, aki csókjával megtöri az átkot.

Elhatározta, hogy ideje a saját kezébe vennie a sorsát.

Az elmúlt hónapokban a mágia alapvetéseiről, varázsigékről, átkokról olvasott szobája napról napra változó könyvtárában. Igencsak megnehezítette a dolgát, hogy éjfélkor minden egyes könyv eltűnt, hogy helyükre újak kerüljenek, és csak nagy ritkán találta meg másnap ugyanazt a kötetet a falakat borító könyvespolcokon. Hiába vette le és hagyta a fontosabbnak tűnő könyveket az ágyán, másnapra hűlt helyüket találta, így sokszor hetekbe, sőt, előfordult, hogy hónapokba tellett, mire a végére ért.

Mély, megkönnyebbült sóhajtással csukta be az ölében tartott viharvert bőrkötésű könyvet, és rámosolygott a kopott aranyozású címre.

Alig várta, hogy betévedjen hozzá a következő szellem – ám ez a vágy egyúttal bűntudattal is töltötte el, hiszen senkinek sem kívánta a halálát. A torony egyfajta szellemközpontként működött, oda került az elhunytak szelleme, hogy némi bolyongás után, miután a lelkük elfogadta az elkerülhetetlent, a túlvilágra léphessenek.

A baldachinos ágy tartóoszlopának dőlve kémlelte az ajtót, ám időről időre elkalandozott és az aprócska ablakra vándorolt a tekintete. Nem mintha sok látnivaló akadt volna odakint, a kastélyt jó darabon áthatolhatatlan töviserdő vette körbe, messzebb pedig már csak a tavasszal még zöldellő, most már narancsban és sárgában játszó táj húzódott, azonban a szépsége az évek múlásával megfakult, unalmassá vált.

Az árnyékok szép lassan megnyúltak, ahogy az alkonyat ismételten beborította a környéket. Némaság honolt, még a szél sem dalolt, nem hozta magával a közeli folyó olykor-olykor idáig is elérő zubogását. Aurora kezdett egyre laposabbakat pislogni, azonban hirtelen különös villanást vett észre a szem sarkából. Odafordult, először csak a fejével, majd az egész testével, és végül az ablakhoz sietett. Akármennyit győzködte is magát, hogy úgysem jön felmentősereg, lovasok fáklyás menetében, tábortűzben reménykedett – valakiben, aki kirántja végre ebből a borzalmas állapotból.

Kopogás törte meg a csendet. Aurora azonnal megfeledkezett a kinti villanásról, és megpördült. Egy szívdobbanásnyi ideig várt, majd az ajtóhoz futott. Lenyomta és maga felé rántotta a kilincset, mire a tölgyfaajtó panaszos nyikorgással kitárult.

Egy öregember állt odakint, szemmel láthatóan fogalma sem volt, merre jár. Balra, mindig csak balra – érezte az ezerszer elismételt szavakat a nyelvén Aurora, ám ezúttal lenyelte őket. Nem fogja útba igazítani a szellemet, még nem. Most neki van szüksége segítségre.

– E-elnézést a zavarásért, kisasszony, csak tudja... – Az öreg elhallgatott, majd megvakarta a feje búbját. A mozdulat nyomán a ritkás, ősz hajszálak némelyike égnek meredt, és úgy is maradt. – Nos, az az igazság, hogy...

– Ez egy szellemközpont – magyarázta Aurora kedvesen.

Egyelőre csak ennyit mondott, hátha az idős férfi ennyiből is rájön, mi történt vele. Voltak, akik nagyon nehezen fogadták el a halált, és nem mindenkinek lehetett ugyanúgy elmagyarázni, hogy véget ért az élete.

– Ó! – kerekedett el a férfi szeme. – Ó!

Aurora titkon megkönnyebbült. Nagyon utálta ezt a részt, nem szerette kipuhatolózni, hogyan adja tudtára az illetőnek a történteket. Nem mintha nem szerette volna az embereket úgy általában, vagy ne lett volna alapvetően megértő, de száz év után szeretett volna egyszer már jó hírt is közölni velük, nem csak mindig ezt a borzalmat.