Rossz vagy! 2. évad

17.

- Jungkook! - Nyögtem a férfi nevét, ahogy felriadtam az éjszaka közepén.

- Mm - Mormogta a férfi valószínűleg még mindig álmában.

Aprót mozdult, kicsit feljebb húzta magán a takaróját, aztán semmi. Mély légzések, csend és éjszakai némaság vette körbe a szobát, ahol csak a fülem csengését hallottam, semmi mást.

- Jungkook-ah! - Szólítottam meg megint.

Mind a két kezemmel megütögettem a fenekét és a combját, ahol éppen értem. Kook lassan megmozdult és mély mormogással adta tudtomra, hogy nem a legkedveltebb dolog lenne, amit tenni akar, hogy felkeljen hajnal fél négykor, amikor alig két órája feküdt le és ugyanennyi idő múlva kelnie kellene. Fújtattam egyet és bal kezemmel végigsimítottam a hasamon, amibe hirtelen fájdalom nyilallt. Nem tudtam, hogy normális e vagy sem, de nagyon megijedtem. Semmiképp se szerettem volna elengedni ezt magam mellett, hiszen terhes voltam. Három és fél hónapja minden egyes apró jelet komolyan vettem, még akkor is, ha csak pisilnem kellett és ettől fájt egy kicsit a hasam, mert már sokáig tartottam vissza.

- Jeon Jungkook! - Nyögtem hangosan a nevét már kissé idegesen a fájdalomtól, a próbálkozástól és az aggodalomtól.

- Rosszat álmodtál? - Motyogta, még mindig a hátát mutatva nekem, csukott szemekkel.

- Faszt - Morogtam. - Azt hiszem, valami nincs rendben - Mély levegőt vettem és reszketegen kifújtam.

- Mi a baj? - Ásított egy nagyot, majd a feje fölé lendítette a kezeit, hogy kinyújtózkodjon.

Komótosan megfordult és laposakat pislogva nézett fel az arcomra. Mikor szembe találta magát a fájdalmas arckifejezésemmel és végigvezette a tekintetét a kezemen, ami a hasamon állapodott meg, egy másodperc alatt pattantak ki a szemei és ült fel úgy, mintha kirobbantották volna a puha ágyneműből.

- Jézus, mi a baj? - Lerúgta magáról a takarót és lelépett az ágyról.

- Nem tudom - Fújtam ki egy adag levegőt.

Jungkook sebesen pattant az ágy másik felére, ahol én voltam és kétségbeesett szemekkel hajolt le hozzám, az egyik kezével pedig az éjjeli szekrényhez nyúlt, ahol a mobiljaink feküdtek.

- Mi fáj? - Kérdezte és máris pötyögni kezdett egy telefonszámot.

- A hasam, te idióta! - Nyögtem.

- Oké, hülye kérdés volt - Sóhajtott idegesen. - Hogy fáj?

- Nem tudom, csak.. - Megingattam a fejem és apró köröket rajzoltam a pocakomra. - Arra keltem fel, hogy belenyilallt és most görcsöl.

- Haló? - Szólt bele most a telefonba. - Igen, orvosra lenne szükségem. 

Egy másodperc néma csend telepedett a szobára, ahol csak az én mély légzéseim hallatszódtak és Jungkook ideges sóhajtozásai.

- Most kell! - Mondta erélyesen a mobilba. - Egy várandós nőről van szó - A szemembe nézett és leült az ágy szélére. - Az istenit, honnan tudjam, nem én vagyok az orvos! 

Szabad kezét ő is a hasamra vezette és lágyan cirógatni kezdte azt a területet, amit az én mancsom nem fedett le. Kissé hátra dőltem és utána le is feküdtem, hogy ellazítsam magam annyira, amennyire tudtam. Jól esett a barátom lassú, nyugtató érintése, de nem tudta elfeledtetni a fájdalmat, ami bár kisebb volt, mint a bennem lévő pánik, akkor is megijedtem tőle.

- 324-es szoba - Felelt Jungkook a telefonba. - Köszönöm.

Lenyomta a hívást és félre dobta a készüléket. Sóhajtott egyet majd feltérdelt az ágyra és fölém mászott úgy, hogy kényelmesen tudja simogatni a hasamat továbbra is, de egy gyors csókra is fussa.

- Minden rendben lesz - Suttogta reszketeg hangon a fáradtság és az ijedtség keverékétől.

- És ha baj van? - Kérdeztem és beharaptam az alsó ajkam.

- Ne gondoljunk a legrosszabbra, oké?

- Nem megy - Mosolyodtam el idegesen. - Végül is a gyerekünkről van szó.

- Éppen ezért erős - Nézett rám keményen Jungkook. - Ne aggódj, próbálj meg lenyugodni! Nem tesz jót a babának, ha még rá is idegeskedsz erre a problémára.

- Nőgyógyász lettél? - Sóhajtottam.

- Csak segíteni próbálok.

- Bocsánat, kicsit feszült vagyok - Néztem rá bűnbánóan, hátha bántó volt a hangsúlyom.

- Megértem, semmi baj nincs - Mosolygott le rám. - Csak relaxálj, oké?

Bólintottam és mély levegőt vettem. Megpróbáltam annyira ellazítani magam, amennyire csak tudtam, de a fájdalomtól folyamatosan egy kisebb ívben volt a hátam, ahogy a legkevesebb érzés keserített meg.

*Jungkook POV*

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire az ajtón kopogtak és megérkezett a szálloda orvosa. Kezében egy nagy dobozt és egy kisebb táskát hozott. Mindenféle formaiság, bemutatkozás és bájcsevej nélkül azonnal az ágyhoz lépett és leguggolt mellé. Én visszaültem Boni lábaihoz és megfogtam a kezét, hogy ezzel is nyugtassam. A doki a fülébe tette a szívhang hallgató micsoda szárait és feltolta annyira Boni pizsama felsőjét, hogy  a hasa zavartalanul elé táruljon. Szinte centiről centire hallgatta végig a pocakja minden területét, míg én lélegzetvisszafojtva figyeltem a kis korong csúszkálását a bőrén. A férfi kérdezgette a lányt, hogy hol fáj, hogyan fáj, első alkalom e, hogy ilyen van, érzett e már hasonlót és a többi.

- Úgy hallom, minden rendben - Közölte a doki komoly arccal.

- Akkor mitől van ez? - Kérdeztem egy kisebb pánik roham közepette.

Az idős férfi lehajolt és felnyitotta a nagyobb táskát, amit magával hozott. A belsejében egy képernyő volt hozzárögzítve a falaihoz, aljában pedig egy gumival volt rögzítve egy tubus, egy kisebb kézbe illeszkedő szerkezet, pár kéztörlő és egy aprócska doboz, amire egy vörös kereszt volt felfestve, gondolom a különleges gyógyszereket rejtette. A tubusból nyomott egy keveset Boni hasára, majd amíg a kis szerkezettel szétkente, bekapcsolta a gépet, hogy láthassa az ultrahangos képet.

Boni megnyalta a száját és rám nézett. Tekintete izzott a kétségbeeséstől, a félelemtől és a bizonytalanságtól. Én sem éreztem másképp, de nekem kellett most annak a személynek lenni, aki az erősebb, így csak egy halvány mosolyt küldtem felé és egy kicsit megszorítottam az ujjait. A lány sóhajtott egyet és a doki felé nézett, amikor az elkezdte mozgatni a kis szerkezetet a hasán, hogy megfelelő szögben találja el a képet. Beharaptam a számat, ahogy azonnal elfogott a sírás. Én pont ráláttam az orvos háta mögül a fekete-fehér képernyőre, amin bár nem tisztán és tökéletesen, de már ki lehetett venni a kis figurát. A torkom összeszorult és a szívem hevesebben kezdett verni a tudatra, hogy ő az enyém. Az én kicsi babám, aki most a világ legcsodálatosabb nőében növekszik. Ilyenkor kétség sem férhetett hozzá, hogy mennyire akartam őt. Hogy megszülessen, hogy velünk legyen és egy boldog család legyünk.