All Done For You

Chapter 47 - Átírt rész

Emlékeztek arra a részre, amikor Eva a karácsonyi bulin elbúcsúzik a kollégáitól? Eredetileg kicsit máshogy írtam meg... De az első (szerintem jóval gyengébb és túlzó) verziót megtartottam ebbe a "kötetbe"...

Ismét sikerült a szakítás szélére sodornom magunkat és csakis Ashley-nek volt köszönhető a békülésünk. Abban a tudatban kezdtem el készülődni, mindent el kell követnem azért, hogy elvarázsoljam a férfit, újra meghódítsam az éjszaka folyamán. Amíg két napig távol volt tőlem, úgy éreztem, a hétfő reggel történtek előtt csak sejtéseim voltak arról, hogy mennyire is fontos számomra. Mostanra viszont rájöttem, hogy már nem tudnám elképzelni nélküle az életemet. Idegesen néztem a tükörbe indulás előtt. Persze, mindig érdekelt, hogy mutatok mellette, de ennyire még soha nem izgultam, hogy tetszeni fogok-e neki – a külön kérésére való tekintettel is. Tudtam, hogy szereti, ha egy kicsit többet mutat belőlem a ruha, amit viselek, de saját magamat sem akartam meghazudtolni és figyelembe kellett vennem azt is, hogy a – hamarosan volt – kollégáimmal fogjuk tölteni az estét. Összeráncolt szemöldökkel gondoltam Kinára, akinek nem okozott gondot, ha alig takarja textil. A tükörképemet és a hosszú, combközépig hasított fekete szoknyát vizsgálva – azzal a felsővel, ami látni engedett egy darabot a hasamból – viszont önkéntelenül is arra gondoltam, én nem Kina vagy valamelyik volt barátnője vagyok. Teljesen máshogy néztem ki, más volt az ízlésem, és sejtéseim szerint az értékrendem is. Végül felszegett állal ültem be a taxiba és csak akkor kezdtem el izgulni, amikor Los Angeles egyik legnagyobb klubja, a Wiltern előtt kiszálltam belőle.

Lucy győzködésének köszönhetően végül teljes mértékben a lányra bíztam a karácsonyi buli megszervezését. Szomorúan gondoltam arra, hogy ez lett volna az utolsó lehetőségem, amikor én szervezek bármit is az ACCUS-nál. Ezzel az estével viszont tudtomon kívül is átadtam a stafétát. Amikor megtudtam, hogy a hatalmas klubot bérelte ki, vissza kellett fognom magam, hogy ne sikítsam le a haját. Túlzásnak gondoltam, felesleges pénzkidobásnak, hiszen esélytelen volt, hogy megtöltsük a 2300 férőhelyes termet. A helyre belépve viszont minden kétségem elszállt. A lány meglehetősen kitett magáért. Az egész hatalmas komplexumot mindenhol az ACCUS logója díszítette, az év sikerességét bizonyító, a versenyeken készült fotókkal. Egy külön, hatalmas részt szentelt az austini F1 nagydíjnak, ami előtt elgondolkodva álltam meg. Még most se tudtam igazán eldönteni, hogy milyen szájízzel gondolok vissza arra a hétre. Kétségtelenül a karrierem csúcsa volt, az a vasárnap este viszont majdnem elszakított álmaim férfijától. Vágyakoztam arra, hogy csak a jó emlékek jussanak eszembe Austinra gondolva, és mindent el is követtem ennek érdekében. Mosolyogva gondoltam vissza arra az interjúra, amit Natalie készített velem, és amiben a világ elé tártam, hogy megtaláltam azt a férfit, aki felolvasztotta a szívemet borító jégpáncélt. A merengésemből Lucy megjelenése szakított ki.

- Eddig minden megfelel az elvárásainak, Miss Broke?

- Minden tökéletes, Luce – öleltem meg, majd a fülébe suttogtam. – Most már biztos vagyok abban, hogy jó kezekben hagyok mindent.

- Ne mondj ilyet – éreztem, ahogy a lány megremeg. Még mindig mosolyogva toltam el magamtól és próbáltam lelket önteni belé.

Fél óra múlva egyre idegesebben pillantgattam körbe a hatalmas teremben, ami idő közben már megtelt a kollégáimmal. Nem csak a los angelesi iroda dolgozói jöttek el, hanem az egész szervezetből érkeztek munkatársak, néhány versenyző és csapat is megjelent a különböző, általunk felügyelt kategóriákból és a velünk rendszeresen dolgozó újságírók is képviseltették magukat. Végül a hely egyharmadát sikerült megtöltenünk a saját vendégeinkkel és az őket kísérő családtagokkal. Igyekeztem vidámságot tettetni, de közben nőtt bennem a feszültség. Egy-két embertől eltekintve még senki nem tudta, hogy az este után már nem én leszek a részlegem vezetője, így nehezen kerültem ki a jövő évre vonatkozó kérdéseket. Ráadásul Ashley még mindig nem jelent meg. Az elmúlt húsz percben körülbelül hatvanadjára pillantottam rá a telefonomra, de még egy üzenet sem jött tőle, hogy késik. A lehető legrosszabbra gondoltam. Mi van, ha azért nem jött velem, mert éppen nálam pakolja össze a cuccait? Mi van, ha az egész békülés csak egy álca volt, hogy észrevétlenül ki tudjon surranni az életemből? Mi van, ha valójában nem bocsátott meg?