Yoongi:
Utálom az esküvőket.
Nem szeretem a felhajtást, a hangos zenét, a kiabáló, legtöbbször részeg, magukból kivetkőzött embereket. Sőt, az embereket amúgy sem szeretem.
Nem szeretem az erőltetett boldogságot, a mosolyt, amit mindenki elvár, hogy egész este az arcodon legyen. Akkor is, ha -mint esetemben- egyébként a pokolba kívánod az egészet.
Nem szeretem azt sem, hogy ilyenkor akaratlanul is újból arcon csap a felismerés, hogy bizony, nekik is összejött. Csak neked nem.
27 éves vagyok, és még egy normálisnak mondható párkapcsolatot sem tudhatok magaménak.
Igaz, 17 éves koromban volt egy barátnőm, egészen hosszú ideig.
Kár hogy közben kiderült, hogy nem igazán vonzanak a lányok. Mondhatni, a leghalványabb mértékben sem.
Ez pedig okoz egy pár nehézséget.
Ugyanis akármilyen meglepő, az utcák nem hemzsegnek a normális, szingli, meleg fiúktól.
A szerelmi életem így tehát több mint siralmas, amire az, hogy végig kell néznem ahogy más épp a "legboldogabb pillanatát" éli, és összeköti az életét valaki mással, csak még rátesz egy lapáttal.
Hoseok:
Utálom az esküvőket.
Szerintem kicsit túl van lihegve ez az egész házasság dolog. Nem értem miért kell 150 főnek végignéznie ahogy megesküszöl, majd aztán ezeket mind telezabáltatni és lerészegíteni, saját költségből, természetesen. És ez mind azért, hogy felvághass az embereknek azzal, hogy te bizony megházasodsz, és hogy milyen sok, félig-idegen embert meg tudtál hívni az esküvődre.
Soha nem értettem, és nem is szerettem az esküvőket.
Ami nem túl hasznos, ha éppen te magad vagy, aki megházasodik.
Yoongi:
Hajnali fél egy. Már lassan két órája annak, hogy itt ülök egy padon az étterem kertje végében, egy üveg bor, és három doboz cigi társaságában. Bizony, felkészültem.
Hangos zene, részeg emberek, hangos zenére táncoló részeg emberek, és undorító boldogság mindenhol.
Említettem már, hogy utálom az esküvőket?
Talán azon gondolkozol, miért nem mentem már haza. Nos igen, ezen én is elgondolkoztam, ahogy azon is, hogy belefojtom magam az alig pár méterre lévő kis halastóba, ám sajnos egyik sem túl kivitelezhető.
Tudniillik, a drága unokatestvéremnek senyvedek itt az esküvőjén, aki az én lakásomtól igen messze lakik; 4 óra út kocsival. Így nyilván nem mehetek ma haza, azaz nem surranhatok ki feltűnés nélkül innen, hanem hívatnom kell egy taxit, plusz a hotel címét sem tudom, megkérdezni tőle pedig nincs pofám ilyenkor. Plusz amennyire ismerem, meg sem mondaná, hanem elküldene táncolni és "jól érezni magam". Valószínű egy kioktatással is gazdagabb lennék, hogy ne legyek olyan 27 évesen, mint egy 70 éves. Azt pedig inkább kihagynám, köszönöm szépen.
A tó meg körbe van kerítve, ami arra enged következtetni, hogy mások is próbáltak már öngyilkosok lenni egy-egy ilyen csodálatos esküvő során.
Az első doboz utolsó szál cigije után nyúlok, attól függetlenül, hogy még csak öt perc sem telt el azóta, hogy eldobtam volna az előző csikkemet.
Számba veszem s meggyújtom a kis nikotin rudat, majd olyan mélyen szívok bele, mintha egyébként nem tudnék lélegezni, s csak így, cigarettán keresztül jutnék levegőhöz. Ahogy, egyébként, lassan tényleg kezdem érezni magam. Én arra a pontra jutottam, amikor már csak meg sem próbálom áltatni magam olyan dolgokkal, mint például "leszokás". Egyetlen boldogságom van az életben, és arról még önkénytelenül mondjak le? Hogyne.
