Másnap a gyerekek az udvarra mentek, tizenegy órakor. Az udvarnak van betonos és füves része is, van két asztal ahová le lehet ülni. Az egészet magas kerítés veszi körbe. A falra egy kosárpalánkot is elhelyeztek. Mary imád kosarazni, Laratól tanult meg. Kosarazás közben egészen szabadnak érzi magát, kiadja minden dühét. Egészen ügyes is benne, de még sokat kell fejlődnie. Jövőre szeretne menni a suli kosárcsapatába, de nagyon fél, mert bénának tartja magát. Mary az udvaron kosarazott a többiekkel, nagyon élvezték. Az asztalnál beszélgettek, viccelődtek. Nagyon szerette a kórházban szerzett barátait. Ez alól csak Rose volt kivétel, ugyanis Rose sokkal több, mint egy barát. Mary egészen imádta őt, ennek ellenére tudta, hogy nem lenne szabad. Két lány közt nem lehet több mint barátság, Mary tudta ezt, csak nem érdekelte. Bármit megtenne Roseért. Bele sem mert gondolni hogy valaha is elveszítse őt, egyetlen szerelmét. A két lánynak olyan különleges, varázslatos kapcsolata volt, hogy Mary ennél nagyobb ajándékot el sem tudott volna képzelni magának. Minden nap hálát adott azért, hogy Rose mellette van, és szereti őt.
A gyerekek ebédelni indultak, majd csendes pihenő következett. Mary és Rose egy szobában voltak, hátul. Ez azt jelentette hogy az ápolók nem láttak be hozzájuk, így nyugodtan el lehettek egymással. El is voltak, beszélgettek, ölelkeztek, csókolóztak. Mary szinte megőrült a lánytól, teljesen elvarázsolta, elkábította őt. Rose annyira csodálatos volt, mint még soha senki más. Mary senkit nem akart többé érinteni, csókolni, szeretni, csakis Roset. Mással nem tudta volna elképzelni magát, vele viszont tökéletesek voltak együtt. Roset a világ végéig is követné, számara csak ő létezik, mindig csak ő jár a fejében. Ha tehetné egész nap bámulná a csodálatosan kék szemeit, amelyekben el lehet veszni. Ő szívesen elveszne bennük. Számára a legnagyobb boldogság, ha Roset ölelheti és csókolhatja. Soha nem szeretné őt megbántani, mindig, a legnehezebb időkben is vele akar lenni, és támogatni akarja őt. Mindenhogy szereti Roset, bármit tehet, Mary nagyon szerelmes belé. Ő volt Mary első, igazi nagy szerelme. Vele akart együtt élni, nevetni, kirándulni, sportolni, együtt közösen átmenni a nehéz dolgokon. Mindent vele akart csinálni. Nélküle sehová sem jutott volna, és nem is akart. Nélküle nem nyer értelmet az élet. Rose lassan olyan volt Marynek mintha életfeltétele lett volna, nem tudott nélküle lélegezni, enni, inni, aludni, élni, és nem is akart. Nélküle még a jó dolgok sem annyira jók. Rose mindennél többet ér, ő jelenti Mary számára az egész világot. Hihetetlenül, minden érdek és feltétel nélkül szereti őt, soha nem akar már külön lenni tőle, az egyetlen kincsétől, Rosetól. Mary valamiért mégis szomorú volt. Nem érezte hogy elég lenne Rose számára. Rose a legjobbat, legszebbet érdemli. Mary sok mindennek tartotta magát, de jónak és szépnek biztosan nem. Az apja, Paul minden önbizalmát, önértékelését lerombolta. Mary nehezebb időszakaiban egész nap csak sírt, és sírt. Már annyira sírt, hogy lassan hangja sem volt, a szemei vérvörös színbe borultak. Remegett, végtelenül gyengének és vesztesnek érezte magát, úgy gondolta minden reménye elveszett, már semmit nem tehet az életével, hogy megoldódjon. A barátainak nem mondhatja el, hogy molesztálta őt az apja, és néha ezért van nagyon elkeseredve. Néha ezért undorodik az ölelésektől, ártatlan érintésektől. Ahányszor megölelték őt a barátnői, Loraék, vagy bárki, aki csak jót akart, Mary rettenetesen félt. Nem tudta megérteni, hogy hogyan képesek egy olyan mocskos, tisztátalan, megrontott testet karjukba fonni, mint az övé. Minden egyes nap ezek a gondolatok jártak a fejében, és soha nem beszélt róla, ez szépen, lassan felemésztette. Végül egyszer csak könnyektől, és szomorúságtól fuldokolva elaludt.
