Rengeteg idő telt el azóta, mióta Mary és Rose nem találkoztak. Mary mindenkiben Roset látta. Annyira fájt neki, hogy soha többé nem ölelheti, nem csókolhatja, nem bújhat hozzá, nem foghatja meg puha kezeit. Számára ő volt a legfontosabb személy a világegyetemben. Mindig vele akart lenni, de nem tehette. El kell engedni őt. El kell felejteni. Mary képtelen őt elfelejteni. A nap minden másodpercében rá gondol, róla álmodik, mégis elhagyta őt egy szó nélkül, magyarázat nélkül. Mindenkinek meg akart felelni, és ahhoz hogy megfeleljen nem lehet együtt egy lánnyal, ez lehetetlen. Rosenak megígérte hogy hívni fogja, de nem hívta többé. Mary teljesen összetört, mindig nyomást érzett a mellkasában, tudta hogy hiányzik neki Rose, de azt is tudta hogy nem lehet vele, és el kell őt engednie végleg. Próbált rajta túllépni, de egyre jobban belebetegedett a hiányába.
Mary egy levelet írt a szeretteihez, amit soha nem akart nekik megmutatni, ezt a levelet csak magának írta.
A levél így szólt:
"Lányok! Nagyon szeretlek titeket, sajnálom hogy gonoszul viselkedtem veletek, de elmerültem a saját szomorúságomban és kevésbé figyeltem rátok. Igyekszem javítani magamon, a viselkedésemen, hangulatomon. Ehhez a ti segítségetekre is szükségem van! Nélkületek semmi vagyok! Ti számomra a gyógyulásom, egy új esélyt jelentetek. Nagyon fontosak vagytok nekem, mindenért bocsánat. Soha nem akartalak megbántani titeket, mégis sikerült. Nagyon bánom, hogy olyan voltam, remélem még helyre tudom hozni. Szeretlek titeket!
Pamela! Utállak amiért ennyire borzasztó testvér voltál. Mindig próbáltam neked segíteni, mindenben, akkor is amikor mama meghalt. Nem vetted észre mennyire borzalmasan éreztem magam, pedig annyiszor szóltam, de te soha nem figyeltél rám! Mondd, mégis milyen testvér az ilyen?! Azon a szombaton te is tettél azért, hogy elmerülve a szomorúságomban, magányomban, dühömben és szégyenemben az öngyilkosságot lássam az egyetlen kiútnak.
Nagypapa! Mindig is utáltál minket anyával, pedig mi szerettünk téged. Soha nem fogom elfelejteni, amikor nyáron részegen elzavartál otthonról. Nekem kellett menni segíteni, etetni téged amikor leittad magad, miközben én magam is haldokoltam. Megfulladtam a szomorúságomban és senki nem vette észre.
Anya! Sajnálom, hogy ennyire rossz gyerek vagyok. Nem lehet élni miattam, mindig figyelni kell rám, nehogy valami 'butaságot' csináljak, de mindenki tudja hogy nem lenne butaság. Köszönök mindent, nagyon jó anya vagy.
Rose! Annyira hihetetlenül szeretlek! Egy szó nélkül elhagytalak, borzasztóan szégyellem magam. Sajnálom, hogy gonoszul viselkedtem veled, nem ezt érdemelted. Szerelmes vagyok beléd Rose. Az életemet adnám érted, csakis érted. Te vagy nekem az egyetlen. Soha nem foglak elfelejteni, örökké úgy fogok rád emlékezni, mint az első igaz szerelmemre.
Lehet, hogy soha többé nem jövök vissza, nem fogtok már látni, nem idegesítelek többé titeket. Sajnálom."
Mary könnyek közt írta meg ezt a levelet. Persze a legnagyobb bajról, Paulról egy szót sem említett. Mindig arról nem beszélünk ami a legjobban fáj, ami az összes problémát okozza. Mary senkinek nem mert megnyílni, egyedül maradt. Lehet, ha elmondta volna mi a baja, mit érez, mi történt vele, akkor megértették volna, segítettek volna rajta. A lány már annyira mélyen volt, hogy hozzászólni sem mertek. Mindenkivel agresszív volt, támadott, mindenért dühös lett és szomorú. Képtelenség volt őt felvidítani, ezért már nem is próbálkoztak. A lányok is elfáradtak már az állandó próbálkozásban, Mary elmerült a saját magányában, szomorúságában, nem törődve senkivel és semmivel. Meg sem próbált a lányok felé közeledni, pedig ha velük töltötte volna az időt, lehet hogy minden máshogy alakult volna.
Mary aznap este elment sétálni a városba. Már sötét volt, de az utcai lámpák mindent bevilágítottak. Mary egyedül sétált a főváros utcáin, magányosan. Nem érzett semmit, csak a kínzó fájdalmat, mintha lelkét szétmarcangolták volna. Csak ment, és ment. Végül sírvafakadt az utálattól. A saját bemocskolt testét is utálta, mindent utált, mindenkit, az egész világot. Rázta az undor és a zokogás, de csak ment tovább. Eleredt az eső. Eszébe jutott Rose. Rose... mi történhet most vele? Ahogy megkínzott eszméletébe belevillant a neve, remegni kezdett, és újra sírni. Olyan fájdalmasan, szinte vonítva sírt, mint egy megvert kiskutya, mint egy agyonsebzett kisállat. Az eső közben rendületlenül csapkodta a testét, a ruha már úgy rátapadt, mintha a vízből húzták volna ki. Pedig csak most ment a víz felé... A híd felé. Az esőben imbolyogtak, elmosódva fénylettek a híd lámpái. Milyen messze volt. Hogy fájt minden lépés! De csak ment, ment, és nem találkozott senkivel. Az eső szakadt, sehol nem volt senki. Néha felötlött benne, hogy még meg lehetne gyógyulni, valahogy segítenének neki. De ha elmondaná nekik ami történt, ami bántja őt, Paul... akkor mindenki tudná a borzalmat, a gyalázatot. Már egészen közel volt a híd. Egy autó most elszáguldott mellette és ráfröccsentette a sarat. Már itt van a híd. Majdnem itt van. Csak még egy kicsit, csak pár lépést...
Ez a pár lépés volt a legnehezebb. Már olyan gyenge volt. Csak vonszolta magát, rettenetes erőfeszítéssel.
Végre.
Megkapaszkodott a híd karfájába, nehogy összeessen. A könnyein át most látta a túlsó partot, Budát, A Gellért hegyet. Az új lakást, ahová soha nem fog beköltözni... A túlsó part a boldogságot jelentette volna. Lenézett a vízre. Feketén hömpölygött a nagy folyam, sötéten és kegyetlenül.
Most megint megrázta a zokogás.
Végül előrehajolt és minden maradék erejével felkapaszkodott a párkányra. Egyetlen pillanatig sem tétovázott, elengedte magát, és zuhant, zuhant a mélybe. Nagyot csobbant a Duna sötét, piszkos vize. Senki sem hallotta. Senki sem járt erre. Mary testét elnyelték a hideg hullámok.
• • • • • • • • • • • • V É G E • • • • • • • • • • •
