Mary szomorúan ébredt, mert előző este nagyon rosszul érezte magát, sokat sírt. A fürdés mindig megviseli őt, undort érez közben, és eszébe jut amikor Paul leskelődött utána. Aztán jönnek az emlékek, Maryre minden rossz múltbéli élmény rátör. Ez tegnap este is így történt. Addig sírt amíg álomba nem merült... Másnap reggel arra ébredt, hogy Sabrina zokog.
- Sabrina! Miért sírsz? Mi a baj? Rosszat álmodtál? - kérdezte aggódva Mary.
- Igen, nagyon rosszat. - válaszolta.
- Mit álmodtál?
- Családi ebéd volt, mindenki eljött, és rátámadtam a nevelőapukámra.
- Ne sírj, nincs semmi baj. A vérszerinti apukád sokat bántott, ugye?
- Igen, egyszer amikor anyának ünnepeltük a szülinapját, azt mondtam neki, hogy lesz még ajándék is. Ezzel apa szerint elrontottam az egész szülinapot és nagyon megvert. Az én hibám volt. - válaszolta Sabrina sírás közepette.
- Ez egyáltalán nem a te hibád. Teljesen apukád tehet róla hogy ő ezt csinálta. Neki kéne hogy bűntudata legyen amiatt mert bántott téged. Te semmi rosszat nem tettél kicsikém! Nyugodj meg, az sem a te hibád hogy rosszat álmodtál, ez mindenkivel előfordul. Pihenj egy kicsit aztán menjünk reggelizni. Ha bármi baj van szólj nekem, és segítek. Nyugi. - mondta Mary megnyugtató hangon.
Marynek is voltak hasonló tapasztalatai. A nevelőapukái soha nem bántották őt, mégis rettegett tőlük, mert Paullal kegyetlen emlékei voltak. Olyan kegyetlenek, hogy tönkretették Maryt.
Maryhez reggel jött Steven bácsi, és közölte, hogy ez az utolsó napja az osztályon. Nem örült neki hogy haza kell mennie, mert otthon Pamela és a nagyapja mindig bántja, Larat meg nem akarta zavarni a jelenlétével. Főleg amiatt volt lehangolt, hogy itt kell hagynia Roset. Nem tudta elképzelni mennyire szomorú, magányos lesz az egyetlen szerelme, Rose nélkül. Egyáltalán nem akarta elhagyni őt, de tudta, hogy egyszer úgyis eljön a pillanat amikor végleg el kell mennie. Talán jobb lesz Rose nélkül. Két lány amúgy sem lehet együtt. Idővel biztosan elfelejti őt, túllép rajta, és lesz majd más, aki nem lány. Egy lánynak fiúba kell szerelmesnek lennie, Mary mégis Roseba lett reménytelenül szerelmes. Mary tudta, hogy el kell engedni. Ők soha nem lehetnek együtt. A társadalom betegnek bélyegezné őket, amiért mások. Lehet hogy ezt nem bírná ki a kapcsolatuk, ezért jobb ha ennek még azelőtt véget vetnek, hogy bármi is elkezdődött volna. Szép volt, jó volt, elég volt.
Mary összepakolta a ruháit, tisztálkodószereit, könyveit. Felmentek az utolsó foglalkozásra, ahol filmet néztek, majd Mary egy szó nélkül távozott. Nem köszönt el, nem búcsúzkodott, egyszerűen elment azzal a tudattal, hogy Roset talán soha többet nem látja.
Maryért az anyukája jött a szürke BMW-vel, mint mindig. Nagyon furcsa volt három hét után beleülni az autóba. Kosárpalánkot és labdát venni indultak Larával, majd otthon fel is szerelték. Minden nap két-három órát játszottak.
Mary nagyon haragudott Pamelara, meg akarta ölni, mert soha nem foglalkozott vele. Pamelanak egyáltalán nem volt fontos a testvére, semmibe vette őt. Állandóan csak leszidta, pedig Mary minden erejével próbált neki megfelelni, örömet okozni. De amit ő csinált az soha senkinek nem volt elég jó. Emiatt Mary totál feleslegesnek érezte magát, meg akart halni. Amikor hazament látta, hogy Pamela anyáknapi ajándekot adott Laranak. Mary elfelejtette hogy anyáknapja van, mindent elfelejtett, a szülinapokat, névnapokat is. Semmire sem tudott koncentrálni, pedig nagyon szeretett volna.
Egy hét telt el azóta, mióta hazaengedték őt a kórházból. Megkapta a zárójelentést, ezen le volt írva minden problémája és a depresszió, bulímia, PTSD, identitászavar. Mary visszament az iskolába. A lányok szerettel fogadták, megértették őt, és minden gondját. Mary eszméletlenül hálas nekik. Elmondhatatlanul szereti őket, nem szeretne, nem tudna nélkülük létezni.
Ha otthon volt, akkor az otthoni barátnőjével találkozott, Sofiaval. Együtt elmentek játszótérre, ide-oda. De akit a legjobban szeretett, az Rose volt. Mary úgy érezte mintha a szívét tépték volna ki a helyéről. Lehet, hogy már soha többet nem láthatja ezt a csodálatos lányt. Éjjel-nappal csak rá tudott gondolni, nem bírta kiverni a fejéből, lehetetlennek tűnt elfelejteni. Hogy is tudná elfelejteni? Hisz ő jelenti számára az egész világot, nélküle minden értelmetlen.
