•Dark Eyes•

1/2.Fejezet

Ijedten kaptam hátra fejem, majd ezzel egy ütemben ugrottam fel, viszont lábam megcsúszott így zuhanni kezdtem a magasból. Összeszorítva szemeimet vártam a földel való találkozás fájdalmának érzését, ami csak nem érkezett. Pislogva nyitottam ki látószervemet és szembesültem azzal, hogy haverom, mint mindig, most is megmentett. Karomnál fogva tartott, én pedig félig a levegőben lógva vártam, hogy felhúzzon. Mikor ez bekövetkezett köszönet helyett inkább korholtam őt.
-Te mekkora egy barom vagy! Te is tudod, mennyire nem szerencsés hozzám szólni mikor gondolkodom. Nem mellesleg azzal is tisztában vagy mennyire paranoiás vagyok mostanában. -üvöltöttem rá.
-Én is szeretlek Ana-vágott egy grimaszt
Szemem forgatva másztam le a rámpáról, majd néztem fel rá.
-Jössz vagy maradsz?- tettem fel a kérdést.
Ő fejét rázva adta tudtomra válaszát, én pedig egy intéssel jeleztem, hogy megértettem. Hátat fordítva neki dobtam lábaim alá gördeszkám, majd
Nem tudom merre tartok, egyszerűen csak megyek. Céltalanul rovom az utcákat, akarva-akaratlanul egyenesen haladva, egy elhagyatott játszótérre akadva. A hintához sétálva simítok végig rajta. Lassan ülök bele, körül tekintve.
Egy villanyoszlop halványan pislákolva világítja meg a teret, a falevelek egymást kergetve keringenek. Varázslatos ez a hely, még is olyan mintha mindenki itt hagyta volna. Sehol egy lélek. Se házak, sem emberek. Jobban belegondolva kicsit rémisztő beütése van, de ezzel most nem foglalkoztam.
Szemem behunyva löktem el magam a biztonságot nyújtó talajtól. A hintát hajtva, egy halvány mosoly kúszik szám sarkába. E pillanatban a szabadság érzése járja át testem minden porcikáját. Felszabadultnak és boldognak érzem magam.
Nagy lendületet véve ugrok a földre és veszem kezembe deszkámat.
Lábaim egymás után pakolva magukat, haladnak tovább mintha tudnák hova is szeretnének menni.
Azon kapom magam, hogy ott állok a hatalmas épület előtt ahol minden elkezdődött. Az ajtó felé veszem az irányt. Testem ellenkezett elmém akaratával. Tudtam, hogy nem kéne bemennem még sem tudtam megállni. Újra a nappalinak közepén helyezkedtem el farkasszemet nézve tükörképemmel. Hosszú ideig bámulva magam, egy elsuhanó árnyat véltem felfedezni a háttérben. Megakartam fordulni, de féltem mi lesz, ha megteszem. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, tétlenül.
-Na jó Isabell, most vagy soha..- mondtam magamnak majd háromig számolva, reszkető testel indultam futásnak az ajtó irányába, azonban az hangos csapódással zárult be előttem gátolva ezzel menekülésem útját, ezzel együtemben pedig ördögi kacaj ütötte meg fülem azt ismételve nem kellett volna ide jönnöm.
Egyszerre homályosodik el szemem előtt minden, és érzem, ahogy összeesek, átadva magam a sötétségnek.
Nevem hajtogatására ébredek. Pislogva nyitom ki szemem megpillantva Aaront. Zavartan, szemöldököm ráncolva figyeltem őt. Körül tekintve szembesülök azzal, hogy még mindig a gördeszkapályán vagyok. Nem értettem mi történt, minden olyan ködössé vált elmémben.
-Jól vagy?- kérdezte aggódással teli pillantásokkal bombázva.
Nagy erőt kellett ahhoz gyűjtenem, hogy megtudjak szólalni hisz még mindig a történtek sokkja alatt voltam!
-Azt hiszem...- nyögtem ki bizonytalanul.
Kételkedve tekintett rám, de tudta jobban teszi, ha nem kérdez rá. Felsegített a földről, majd hiába győzködtem, hogy minden rendben nem hitt nekem és hazáig kísért.
A nap további része eseménytelenül pergett ezután. Nem történt semmi érdekes, nem láttam sötét elhagyatott házakat, nem ütötte meg fülem az ismeretlen homály sötét kacaja. Szinte már ijesztően nyugodt volt minden, és volt egy olyan érzésem, hogy ez csak a „vihar előtti csend".