Csak Mi vagyunk, Te és Én nincs.

6.

* Wiliam szemszögéből *

Eltelt kettő kicseszett hét az a bizonyos péntek óta. Ryan nem jött azóta egyszer sem suliba, és nem válaszolt az üzeneteimre se. Minden egyes reggel ugyanúgy telik el.

1: elmegyek hozzá
2: csöngetek
3: várok
4: felhívom
5: írok neki egy sms-est, hogy itt voltam

Ez az egész mizéria kb 10 percig tart. Két hét. 14 nap. 14x 10 perc. 140 perc. 2 óra 20 perc. Idegörlő.

Most is épp ezt csinálom. A második lépésnél járok, mikor egy idős néni rámkiállt:

- Te a Mcmullen fiú barátja vagy?

- Ömm, igen - nézek kicsit megrémülve, nem akarom hogy azt higgye hogy valami betörő vagyok

- Aggódok szegényke miatt, nem elég hogy a szülei eldobták... - morfondírozik, de várjunk, mi a az hogy eldobták!? - pótkulcs az ablakpárkányon lévő virág cserepe belsejében van. - mutat az említett növényre, majd besétál egy házba.

Kikotrom a kulcsot. Nem gondoltam volna hogy van pótkulcs. Elfordítom a kulcsot a zárban. Óvatosan benyitok.

- Helló - az előszobában szürkület van, és nagyon rossz a levegő

- Khi az? - hallok egy rekedtes nyöszörgő hangot, feltehetőleg a nappaliból

- Wiliam vagyok, Ryan te vagy az? - lépek lassan beljebb.

Az egyébként barátságos ház, most leginkább egy horrorfilm díszletére hasonlít. Alig lehet látni, minden szürke, a levegő fülledt. Belépek a nappaliba, Ry a kanapé mellett gubbaszt. Az arcán száradt vér van, és a pólóját is átitadta az említett folyadék. Nyakán tisztán lehet látni, hogy folytogatták. A földön hever néhány kiürült sörösdoboz, és egy két véres sebkötöző.

- Miht keresel itth? - egy plédet magára ránt, és az orra hegyéig azzal takarja magát.

Legugolok mellé, és óvatosan végigsimítok az arcán.

- Ryan, mi történt? - nem ad választ - Mond el!

Megrázza a fejét, majd kicsordulnak a könnyei. Kezembe veszem törékeny testét, és kiviszem a nappaliból. Megfordult a fejemben, hogy adok rá cipőt, hátha tud a saját lábán jönni, de kissebb nagyobb vágásokkal van tele a talpa, néhol még a szilánk is benne van, szóval esélytelen. Be akartam zárni az ajtót, de a bőgő Ryannal a kezemben nem ment. Ahhoz a házhoz sietek, ahova a néni ment be. A könyökömmel megnyomom a csengőt, hamarosan ajtót nyit. A kezeit az arca elé kapja, és halkan felsikkant. A magyarázkodást hanyagolva, nagynehezen a kezébe adom a kulcsot, és egy "kérem zárja be Ryan lakását" után, elkezdek hazafelé szaladni. Óvatosan fogom Ry öszetört testét, ügyelve arra, nehogy fájdalmat okozzak neki. Ki a fasz tette ezt vele?! Ki volt az az érzéketlen tapló?! Az én szememben is könnyek jelennek meg. Óráknak tűnnek azok a percek, amígy haza nem érek. A még mindig zokogó Ryannal a kezeim között, csak annyira telik, hogy megnyomjam a csengőt. Anya kinyitja az ajtót, majd teljesen lefagy. Én sietős léptekkel megyek a házba.

- Mi történt? - néz rám kétségbeesetten anya

- Nem tudom! - zokogok fel immáron hisztérikusan

- Hozom a fertőtlenítőt - mondja, majd a fürdőbe indul.

- Ry, mond el kérlek hogy mi történt. - kérlelem, miközben óvatosan leveszem a fekete pólóját. Mellkasát apró sebek és kékes foltok borítják. Elkezdett mesélni.

- Nate, a buliból... A tesóm. Hazavittem, mivel elég részeg volt. - szóval a tesója... - felhívtam apát, hogy jöjjön érte, erre elkezdett kiabálni hogy ne merjek hozzá érni, meg hogy ferdehajlamú vagyok. Amikor megjött hozzám vágta azt a virágot, amit még tőled kaptam azért hogy legyen egy kis élet a nappaliban. Ezek után elég szépen megvert, majd hazavitte Natet.

Anya ott állt tőlünk kb 3 méterre, mindent hallott. Ryanből megint kitört a sírás. Én csak óvatosan átöleltem. És próbáltam megnyugtatni. Mekkora tapló az az ember. Hogy merte bántani az én Ryanem?! Miért?! Miért nem voltam ott előbb, miért nem mentem vele? Akkor most nem lenne ilyen állapotban.

Anya elkezdte kiszedni a cserép darabokat Ry lábábol, amíg én az arcán lévő sebeket fertőtlenítettem. A nyakán lévő sebeket is bekötöttük. A végére rengeteg ragtapasz és géz borította az egész testét. A kezembe véve vittem fel az emeletre, ahol az ágyamba fektettem. Betakartam, és továbbra is próbáltam megnyugtatni. Nem igazán sikerült, ezért befeküdtem mellé. Óvatosan átöleltem, lassan abbahagyta a sírást, és elaludt.

* Ryan szemszögéből *

Aggódott értem? És sírt? Miért? Hálás vagyok neki, így utólag, de nem örülök hogy ilyen állapotban lát.

Kinyitom a szemeim, de rögtön vissza is csukom, mivel nagyon vakító a fény. Átaludtam volna az egész tegnap délutánt? Will elkezd mocorogni mellettem, de én még azt tettetem hogy alszok, mivel nem akarok magyarázkodni a történtekkel kapcsolatban.

- Alszol? - kérdezi suttogva, nem adok választ, ezt a reakciót bizonyára igennek könyveli el.

Lassan fölém hajol. Érzem a lehelletét az ajkamom. Jesszus. A szívem őrült tempóban ver, mindjárt kiugrik a helyéről. Lágy puszit nyom az ajkaimra. Ő. Most. Tényleg. Megpuszilta. A. Szám.

- Szeretlek Ryan, csak ezt te nem tudhatod.... - suttogja, majd kimászik az ágyból

Érzem hogy elkezdek remegni, mi??? Szeret? Tényleg? És miért nem mondta el? Jó, mondjuk én se mondtam el neki. Mi van ha csak szánalomból mondta ezt? Nem, Wiliam nem mondaná ezt, ha nem érezné úgy. Uram atyám... Ez nekem sok. Vagyis éppen elég ennyi. Mármint hogy szeret az épp elég. /ezt a megfogalmazást, profi vagyok 😂/

Pár percig még fekszek, próbálom rendezni a szívverésem, hogy mégse legyen feltűnő. Lassan kinyitom a szemem. Will éppen az asztalon pakolászik. Észre veszi a mozgolódásomat, és abbahagyja azt amit csinált.

- Jó reggelt - mosolyog rám

- Neked is... - suttogom - hàny óra van?

- Kilenc múlt nem rég - mosolyog - éhes vagy?

- Nem igazán - mondom és az arcomat a párnába temetem

- Mit ettél ez a két hét alatt? - néz rám komolyan - ugye nem csak sörön éltél?

Nem vagyok rá büszke, de valóban megittam azt amit otthon találtam.

- Ryan! Kérdeztem valamit! - kiabál rám ingerülten

- Hát... Azt ettem ami otthon volt - suttogtam

- Gyere le, reggelizünk valamit - mondja majd lerángatja rólam a takarót.

Felállok majd bicegve kiindulok a szobából Willel a nyomomban. Valószínűleg megunta azt hogy csiga módjára megyek, ezért a csípőmnél fogva felkapott, majd maga felé fordítva vitt. A kezeimet a nyaka, a lábaimat a dereka köré kulcsoltam. A szívem megint rendezetlen tempót diktál. 100 % hogy észrevette. Ezt azért még tudnám szokni. Letett a pult melletti bárszékre. Elővett egy serpenyőt és tojást.
Elég hamar el is készült. Tojásrántotta. /amúgy szinte minden történetben szerepel a tojásrántotta/
Letesz elém egy közepes adagot.

- Köszönöm - mondom majd elkezdek enni.

Ő csak néz, nem eszik.

Szeretlek Ryan, csak ezt te nem tudhatod....

- Hé Will - mondom két falat között

- Mi az? - néz csillogó szemekkel, bódító

- Semmi - suttogom remegő hanggal, amit elhatároztam hogy mondok neki, hirtelen elfelejtem, de az egészet - hülyeség...

- Engem érdekelnek a hülyeségeid - néz halál komolyan - mond

- De... - kezdenék tiltakozni, de felhuzza a szemöldökét, hogy ne tiltakozzak - Reggel... Te megpusziltál, és azt mondtad hogy szeretsz...?