Bangtan Shots

Hőlégballon ~ JiKook

Jungkook:

Komor tekintettel sétálok hőn szeretett helyemre, a mezőre. Gyakran járok ide, ha gondolkodni vagy lenyugodni akarok.
Általában hozom a fülhallgatómat is, ám most inkább a madarak csicsergését hallgatom, ami szinte már-már fájón hasít a táj csendjébe.
Jimin szavai csengenek a fülemben.

- Szeretlek, Kook.

- Én is téged.

- De én nem barátként...

Ennél a pontnál döntöttem úgy, hogy elhagyom a dormot, és kijövök egy kicsit gondolkodni. Tudom, bunkó dolog volt, de abban a pillanatban lesokkoltam, és elmenekültem, hogy ne kelljen szembenéznem a ténnyel, miszerint Jimin szerelmes belém. Szerelem... Mit is jelent ez pontosan?

A szerelem mély és erős társas kiértékelő érzelem, amely ál... Jó, jó, köszönjük Wikipédia, de most nem te kellesz.

Tehát, a szerelem egy csodálatos érzés, mely a fellegekbe repít, és folyton pillangók verdesnek a hasadban, ha meglátod őt. Róla álmodozol minden este, és bárgyú mosollyal az arcodon, párnádat ölelgetve alszol el minden nap tőle. Ja, köszönjük szar romantikus filmek...

Valóban lehet ilyen is a szerelem, azonban mint mindennek, ennek is van egy sötét oldala. Ott van a viszonzatlan szerelem, amikor csak a távolból figyelheted a kiszemelted, a bántalmazás, amikor bántanak – akár fizikailag, akár lelkileg – mégsem tudsz szabadulni, a féltékenység, az a fojtogató érzés, ami akkor lép fel, ha meglátod őt mással akár csak beszélgetni, és még sorolhatnám.

Én is éltem már át viszonzatlan szerelmet, sőt, a srác a szemembe hazudott, féltékeny is voltam már, és nemcsak szerelemben, és tudom, hogy nagyon szar érzés, de gyerekszerelem volt. Mára már kinőttem ezekből. Időm sincs egy normális kapcsolatra...

Volt egy kis idő, amikor elképzeltem milyen lehet Jiminnel csókolózni, de elmúlt. Néha eszembe jut még, de már nem érzem azt, mint akkor.

És félreértés ne essék, nekem nem azzal van problémám, hogy Jimin a fiúkat szereti (hiszen én is), hanem hogy pont engem, aki ezt nem tudja viszonozni, és ettől egy borzalmas alaknak érzem magam.

Amíg ezeken gondolkodom, lassan elérek a régi lóverseny pálya kőkerítéséhez, aminek egy kis része csak zöld – már rozsdás – rács, úgyhogy egész szépen le lehet látni majdnem a teljes pályára. A kerítés előtt ugyanilyen színű és állapotú magas – és elég kényelmetlen – korlátok foglalnak helyet, amikből az egyikre azonnal fel is kapaszkodom, és a kerítésen át bámulom az elém táruló tájat. Alattam a versenypálya terül el, kicsitt távolabb egy nagy játszótér kapott helyet az itteni gyerekek számára, tovább haladva pedig látszódik a szomszédos város, a távolban pedig gyönyörű, magas hegyek zárják el a kilátást. A lenyugvó nap narancssárgára festi az eget, ezzel keretezve az egész látképet. Gyönyörű, mesébe illő látvány. Értem már, miért ez a kedvenc helyem.

Gondolataimat telefonom hangja zavarja meg, ami már legalább hatodjára szólal meg sétám során. Jin az. Biztosan aggódik. Szegényre  biztosan a frászt hoztam, amikor csak úgy szó nélkül elmentem. Felveszem a telefont.

-Hála az égnek, Kookie! Mi...

De nem várom meg a következő szavait.

-Minden rendben, de most hagyjatok egy kicsit békén, kérlek.

Meg sem várom a válaszát, egyből leteszem a telefont, lenémítom és csodálom tovább a kilátást.

Egyszercsak megpillantok egy hőlégballont. A színe sem látszik, olyan messze van. De pont beleillik a képbe.

Hőlégballon. Finoman ízlelgetem ezt a szót. Sokszor láttam már ilyet, most viszont mintha teljesen más szemszögből tekintenék rá. Vajon milyen lehet rajta utazni? Sok mindent lehetne onnan látni. Bárcsak én is ott lehetnék!

Sokáig gondolkodom még rajta, de hirtelen eszembe jut valami. Milyen is egy hőlégballon? Magányos és szabad. Azt hiszem, én is ilyen akarok lenni. Hogy ne akarjak mások elvárásainak megfelelni, csak a sajátjaimnak. El sem tudjátok képzelni milyen lehet eljátszani a tökéletes Golden Maknae-t úgy, hogy közben romokban hever a lelki világom.

Igen, a napokban nem nagyon tudom, mi van velem. Úgy érzem, hogy nem tudok semmit. Mármint a semmi alatt nem a dalszövegeket vagy a táncokat értem, hanem az élet dolgait. Néha azt sem tudom, ki  is vagyok igazából... Csak annyit tudok, hogy nagyon sok magányra lenne szükségem, amit persze másik hat ember társaságában nem igazán tudok megkapni, ami természetes. Még tűzbe is tenném értük a kezem, hiszen olyanok ők nekem, mint egy második család, de néha nekem túl sokak. Csak ezek a kis szabadidők maradnak, amikor ki tudok ide jönni. De ez nekem kevés.

Magányos és szabad. Ez akarok lenni. Aki független másoktól. Mint a hőlégballon.

Újra a repülő tárgy felé tekintek, amely már leereszkedőfélben van. Végetért a sétája, és most megy pihenni. Talán nekem is ezt kellene tennem... De lábaim nem mozdulnak. Nem akarok elmenni innen. Nem akarok visszatérni a robotolásról szóló mindennapokba.

Még órákig üldögélek ott gondolataimba mélyedve. Csak arra eszmélek fel, hogy éjszaka van, már a csillagok is fent ragyognak az égen. Lassan végigdőlök a korláton, és csak csodálom a csillogó égitesteket.

Egy kis idő múlva lemászom a vasról, és körülnézek. Sötétség borít mindent, tücskök ciripelnek, és csak a telihold éles fénye az egyetlen világítás.

Előkotrom zsebemből a telefonomat, és megnézem az időt. Fél tizenkettő. Jól elment az idő, tűnődöm magamban, majd elkezdek hazafelé sétálni.

Érdekes módon nem félek. Pedig sötétben mindig előjön ez az érzés. Akárcsak a kisgyerekeknél.

A dormban is már sötétség honol. Ezek szerint már mindenki alszik. A nappaliba lépve megpillantom a kanapén alvó Jimint. Biztosan engem várt. Ettől a gondolattól bűntudat hasít belém. Én miért nem vagyok képes ezt az érzést viszonozni?
Karjaimba veszem apró testét, majd óvatosan felviszem a lépcsőn, és lerakom az ágyára. Szépen betakarom, majd egy ideig csak nézem kisimult arcát. Nem tudom megállni, és egy csókot lehelek homlokára, majd távozok a szobából.

Gyorsan lezuhanyzom, majd én is bebújok a saját ágyamba, de csak bámulom a plafont. Ezer meg ezer gondolat cikázik a fejemben, és ezek mind a hőlégballonról és Jiminről szólnak. Úgy érem, el akarok menekülni az utóbbi elől. Mindkettőnknek jobb lenne. Én megkaphatnám a magányt, és talán nem nem lenne akkora bűntudatom, ő pedig találhatna helyettem egy normális srácot, aki tudja is viszonozni az érzelmeit.

Lassan szempilláim elnehezednek, azonban mielőtt teljesen elaludnék, a több ezer kavargó gondolat közül kiválik egy kérdés:

Mi lesz velünk, Jimin?

Hei!
Meghoztam egy újabb részt, ami elég összecsapott lett (főleg a vége), de azért remélem tetszik.
Mást most nem nagyon tudok hozzáfűzni...

See you next time! Bye!

Wolfy

~2018.06.02.~