A dolog

4.fejezet

Elszabadult a pokol. Az iskolát ellepték a rendőrök és a mentősök. Aggódó alkalmazottak és tanárok ácsorogtak az iskola bejáratánál és mindannyian ugyanarra voltak kíváncsiak. A két meggyilkolt gyerekre.

Mr Stephenson sokkos állapotban volt. Nem beszélt senkivel a történtek óta, pedig már több kollégája is odament hozzá. Nem mozdult el a mentőautótól, ahova kísérték, nem nézett az iskola irányába se. Ha meghallotta a társalgók között a diákok szót megborzongott a szörnyűségektől. Amit érzett... azt nehéz leírni. Egyszerre undorodott, félt és gyászolt.

Miközben a lámpák piros-kéken villogtak és az emberek élénken beszéltek a történtekről Bosman rendőrfőnök odalépett Stephensonhoz. Szomorúan ránézett, majd megszólalt:

- Be kell zárni az iskolát. Legalább egy hétre. Vagy kettőre.

Az igazgató nem válaszolt. Lassan bólintott, majd üres tekintettel bámult maga elé.

- A fiúk családja már itt van - folytatta Bosman. - Ha gondolja, talán beszélhetne velük... Bár ahogy elnézem őket inkább ne. - nézett feszengve az egyik mentőautó felé, ahol két nő sírt és kiabált hisztérikusan egymás karjában.

Stephenson igazgató felnézett a rendőrfőnökre.

- Hallottam, hogy sikoltoznak... - kezdte, majd a szeme szélén egy könnycsepp jelent meg. - Hallottam őket. Ilyen szörnyűen még nem hallottam semmit. Aztán láttam... - szipogott egyet - Láttam őket... ahogy... ahogy...

Nem bírta folytatni. Megköszörülte a torkát, majd elfordult és a zsebében matatva keresett valamit, amivel letörölheti a könnyeit. Bosman türelmesen megvárta, amint Stephenson végez, majd újra megszólalt.

- Tudom, hogy hatalmas trauma érte. De velünk kell jönnie a kihallgatásra. Ki kell kérdeznünk magát. Ez nem várhat - tette hozzá óvatosan - A fiúkért.

Az igazgató meggyötörten bólintott, majd szipákolva körülnézett. Látta, ahogy a gyászoló családtagok egy hatalmas tömegként zokognak a szemközti mentőautónál. Látta, ahogy a halotti kém és néhány rendőr borzadva jön ki az épületből. Látta, ahogy fekete zsákokat cipelnek a mentősök, és ahogy néhány tanár együtt sír a többiekkel.

Stephenson kihúzta magát. Szipogott egy utolsót, majd ránézett a rendőrfőnökre és bólintott. Elindultak egy rendőrautó felé, hogy maguk mögött hagyják a mostanra már kísértetiessé vált középiskolát, a félelem és a halál közkedvelt helyét.

***

A rendőrőrs zsúfolásig megtelt. Kék egyenruhás alakok járkáltak ide-oda, némelyeknél iratok, másoknál pedig jegyzettömbök voltak. Akadt olyan rendőr is, aki egy pohár kávéval a kezében álldogált, vagy beszégetett erről a horribilis esetről. Nyugtalanság és kétségek lepték el a helyet.

Bosman és Stephenson két másik rendőrrel éppen az emeletre siettek. A komor arcú rendőrfőnök kurtán biccentett azoknak akik ráköszöntek. Egyik kollégájától megkérdezte, hogy a kihallgatószoba üres volt-e, és mikor megkapta az igenlő választ, akkor gyorsított a tempóján. Felértek a második emeletre, ahol már megcsappantak a járkáló rendőrök és mindössze csak a takarítófiú ácsorgott a folyosón. Bosman balra vette az irányt, majd kisvártatva elértek egy vasajtóhoz. A rendőrfőnök udvariasan előreengedte, a még mindig feszült igazgatót, majd belépett a szobába ő maga is.

A szoba tágas volt. Egy üveglap választotta el a szomszédos szobától. Azt a szobát szokványos kihallgatáson szokták használni, de most Bosman kérésére eltekintettek ettől. A szoba közepén egy tölgyfaasztal volt. Stephenson leült a székbe, majd szembe vele Bosman foglalt helyet. A rendőrfőnök mellett a két kollégája ült le, majd elővettek mindketten egy jegyzetfüzetet és egy tollat.