A Fantom

Alig egy éve, hogy megismertem. Csak állt mozdulatlanul az ablak előtt és kötelességtudóan várta az utasítást. A szeme szinte megbabonázott. Kemény volt és hideg, mégis okos és mély. Félelmet sugárzott, holott a sötétbarna üveggyöngyök csillogtak a fényben. Azonnal megragadott…

Szikáran, egyenes háttal állt, karjait mellkasa előtt szorosan összefonta, miközben izmos testének tömegét lassan helyezte egyik lábáról a másikra.

Aztán felbolydult a csoport, a termet emberek töltötték be, s én még mindig csak azt tudtam figyelni, hogy ő mit csinál. Mozdulatai pontosak és célirányosak voltak. Az arca engedett kissé, de állkapcsa továbbra is feszes maradt.

Mikor szerepével végzett, udvariasan fejet hajtott, majd a terem vége felé indult, hogy onnan szemlélje tovább az eseményeket. Élére vasalt fekete nadrágja minden lépésére finoman lengedezett, a feszes ing válla összes izmát tökéletesen kiadta.

Egy-egy pillanatra megfeledkezett a kötöttségről, és lábát alig észrevehetően mozgatta a zene ritmusára. Halványan elmosolyodtam.
Az óra hátralévő részében sem igazán nyílt meg, de addigra már tudtam, hogy ez nem igazán az ő közege, így nem is hibáztattam. Úgy zártam le magamban, hogy egy igazán érdekes ember társaságát élvezhettem aznap.

Azóta ezt az embert jobban ismerem, mint azokat a társaimat, kikkel évekkel ezelőtt találkoztam. Noha minden rezzenését előre érzem, még mindig le tud nyűgözni puha mozdulataival és őszinteségével. Igaz, azóta humorát is jó párszor megcsillogtatta, a frászt pedig változatlanul rám tudja hozni…
Összességében mégis azt mondom, hogy életem egyik legérdekesebb és legbensőségesebb éve ez, és boldog vagyok, hogy ilyen embereket tudhatok magam mellett, mint az „én Fantomom”.