Lavina

Az árvaház

– Á, végre megérkeztetek! – csendül egy csodálatosan lágy női hang, amint belépünk az árvaházba. Bár a nő egyszerű ruhákat visel, látszik rajta, hogy ízig-vérig nemes. Ráadásul egy Aranyelf.

Róluk már hallottam. Bár ki nem? Arientala legnagyobb lovagjai közülük kerültek ki, nem csoda, hogy a Catumaronok nagyobb része szövetségre lépett velük, sőt, több embercsalád is úgy döntött, hogy az ő útjukra lép. Ha egy aranyelf szegődik társadul egy veszélyes úton, biztos lehetsz benne, hogy a legnagyobb bajból is kihúz, mindig előzékeny, és persze, minden bokornál meg fogtok állni, ahol bajba jutott valaki, vagy elesett, és segítségre van szüksége. Persze, egy Catumaron lovaggal sem jársz jobban, csak ő kevésbé hordja fenn az orrát, és sokkal jobb beszélgetőtárs.

– Hadd mutassam be Havasi Csillát! – lép mellém Karom, hogy megszólítsa a hölgyet, majd felém fordul. – Ő pedig Meredith Goldenleaf, az Aranykarom Lovagrend egyik Nagymesterének a felesége!

– Örvendek! – veszem elő legkedvesebb mosolyomat, s illendőn meghajolok.

– Szintúgy! – biccent felém ő is, majd a mögöttem érkezők felé fordul. – Kerüljetek beljebb! Az apróságok már nagyon vártak titeket!

Ez mondjuk elég egyértelmű, a csöppségeket szinte le sem lehet vakarni a fiúkról, Kira pedig hatalmas kacajjal veti magát a többiekkel kezdődő fogócskázásba. Ők jól elvannak, miközben továbbhaladunk egy ajtón át, amely jól láthatóan egy étkezőbe vezet. Hosszú padok sorakoznak egymás mellett, hogy az összes apróságnak jusson hely, odabent pedig egy Catumaron hölgy terít meg épp egyszerű, mindenféle színű és formájú tányérokkal.

– Nahát, Selina, Drágám, rég találkoztunk! – suhan oda Karom macskás léptekkel a hölgyhöz, s egy kicsit összedörgölik homlokukat köszönésképp, mint ahogy a cicák szokták. Le se tagadhatnánk magunkat. Neki is bemutatnak, mint kiderül, Selina Silverpaw a lovagrend másik Nagymesterének a felesége. Ezt követően a fiúk kipakolják a finomságokat, a gyerekek pedig asztalhoz ülnek, s jóízűen enni kezdenek, néhány „nekem ez a kedvencem!" felkiáltással tarkítva. Mivel mi nem enni jöttünk, Meredith egy-egy csésze teával kínál meg minket.

– Szóval jól értem, hogy tulajdonképpen a lovagcsaládok üzemeltetik ezt a helyet?

– Igen, így van! – bólint Selina. – Ha a legnagyobb nemescsaládok nem támogatnák az árvaházat, valószínűleg utcán élnének a csöppségek. Persze, senki nem szeretné feladni a teljes vagyonát és a palotát, hisz a nemesség mégiscsak nemesség, s az árvaház mellett másfelé is adományoznak, jótékonykodnak a legtöbben. De mi nagyon szeretjük az apróságokat, és amikor van elég szabadidőnk, ide jövünk!

Mint kiderül, van saját személyzete a helynek, két ember asszony szokta felváltva vigyázni az ifjakat és nevelni, tulajdonképpen őket is az adományok tartják el, hisz minden idejük rámegy erre az árvaházra.

– Ám az fontos, hogy mi fel vagyunk készülve a Homana képességekre! – fűzi közbe Meredith lágy hangon. – Mindannyian felismerjük az első alakváltás jeleit, vagy épp a mágikus tehetséget, emellett kicsi koruktól fogva arra neveljük őket, hogy az alakváltók és mireonok jóságosak és segítenek! Így ha bármelyiküknél előjönne a különleges képesség, a többiek nem kiutálni akarnák őt, hanem csodálni, s így inkább büszkélkednek a dologgal, mi pedig időben tudunk lépni, hogy a megfelelő helyre kerüljenek.

– Az alakváltók a törzshöz, a Mireonok pedig a Mágusiskolába! – bólogatok jó diák módjára.

– Igen! Mi azért is látogatjuk ennyire sokat őket, hogy ne azt érezzék, hogy elvesszük tőlük a barátokat, és ha ők nem rendelkeznek képességekkel, akkor cserben hagynánk őket. Fontos, hogy pozitív érzéseket hagyjunk a gyerekekben. Igaz, nem lehetnek mindig velünk, de tudják, hogy mindig el fogunk jönni, és akkor játszunk! – csatlakozik Karom is az eszmecseréhez.