Lavina

Természetszellemek

– Nahát, te tényleg mindenre gondoltál! – esik le az állam, miközben Mancs tevékenykedéseit figyelem. Amióta pihenőt kiáltott ki, csak pakol és rámol. Mostanra egy hatalmas abroszon különböző húsok és zöldségek sorakoznak, két nagy üveg tej mellett, amelyeket egy mágikusan hidegen tartott táskából vett elő. Lassan az üres táska felé nyúlok, s óvatosan megbökdösöm, még sosem láttam ilyet.

– Jó, ugye? – kérdezi egészen lelkesen, miközben egy faragott nyársra kezdi el feltűzni az előre méretre darabolt falatokat. – Egy Mireontól vettem, aki a jégmágia specialistája. Nem volt olcsó, de megérte, azóta ezzel járok fel ide.

– Mik nem jutnak eszébe egyeseknek... – rázom meg a fejem macskásan, és abbahagyom inkább a táska piszkálását. A másik nyársért nyúlok, hogy elkezdjem a húsokat és zöldségeket rátűzni. Ezeket mindet meg fogom sütni, és megenni azzal az elképesztően puha kenyérrel, aminek a héja még most is ropogós. Eközben Mancs egy-egy szelet kenyeret késre szúr, amivel ügyesen letámasztja őket a tűz mellé, hogy piruljanak.

– Ahogy elnézem, alaposan bevacsorázunk ma! – nyalom meg a szám szélét a sok finomság láttán.

– Ahogy mondtam, kell az energia!

– Az biztos! – bólogatok, s mindketten elkezdünk a nyársra koncentrálni. A finom húsfélék mellett azért a sült zöldséget sem vetem meg, főleg a hagymaféléket. Nem tudom, miért, de imádok sült hagymákat enni, ahogy a hagymaleves is nagyon megfogott, főleg, ha sajtos pirítóst adnak hozzá. Egy kis csend telepszik ránk, csak a tűz ropogását, a vízesés halk zúgását és a falevelek susogását hallgatjuk. Sóhajtok egy nagyot.

– Nem kérdezed meg inkább? – töri meg a csendet Mancs, én pedig értetlenül fordulok felé.

– Hogy mit?

– Valami érdekel. Sőt, több valami. Miért nem kérdezed meg?

– Hát... kérdeztem, és nem válaszoltál...

– Igen, mert még nem volt itt az ideje. De ettől még más kérdésre válaszolhatok. Ugye?

– Ez jogos.

– Akkor?

– Akkor... izé... mióta gyakorlod az asztrálvilág befolyásolását?

– Hogy mióta...? Tudatosan talán tíz éves korom óta. De előtte is csináltam már, csak nem tudtam, hogy mit is teszek.

– Olyat is lehet? – tátom el a számat.

– Persze! Te is szoktad néha, de nem tudsz róla.

– Ez érdekes...! És mit csináltál?

– Nos... amióta az eszemet tudom, látom a szellemeket. Annak idején furcsa, képzeletbeli barátoknak hittem őket, akik sok olyan dologról tudtak, amiről én nem. Amikor a szüleim ezt észrevették, megijedtek, és megpróbáltak rábeszélni, hogy ne lássam őket.

Kérdés merül fel bennem, ám mielőtt feltenném, felém fordul, és meg is válaszolja.

– Nem, a szüleim nem alakváltók. Egyszerű emberek, falusiak, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak. Sosem hittek a szellemekben, s amikor elkezdtem beszélni róluk, nagyon megijedtek. De nem csak ők, mindenki más is. A többi gyerek csúfolt, mindenki bolondnak tartott. Persze, a látásom nem múlt el, így végül azt beszéltem meg a barátaimmal, hogy senkinek nem fogom elmondani, hogy látom őket, azt hazudom, hogy elmentek, s csak akkor beszélek hozzájuk, amikor nem lát minket senki. Persze, elkezdtem gondolatban beszélni hozzájuk, s észrevettük, hogy értik, mintha „hallanák", mit akarok mondani. Nem úgy, mintha kimondtam volna a szavakat, de egyfajta furcsa kommunikáció alakult ki köztünk. Ezt majd neked is megtanítom!