Lavina

Negyedik fejezet: Asztrálvilág

Kopogásra ébredek, és valaki a nevemen szólít. Lassan nyitom ki a szemeimet, beletelik néhány szívdobbanásnyi időbe, mire rájövök, hol is vagyok. Elég új még a Kacagó Tündérben lévő szobám, ám sikerül rájönnöm, hogy ott ébredtem fel. Ráadásul egyedül, hisz bár nem szeretek ilyen kellemes időben csukott ablak mellett aludni, mégis bezártam, hogy Stiklimentesen pihenhessek.

Ahogy rájövök, ki szólít az ajtó túloldaláról a nevemen, rögtön ki is ugrom az ágyból. Pontosabban szinte esem, de macskás fordulattal talpra érkezek, s már megyek is, hogy kinyissam az ajtót.

– Ébren vagyok! – jelentem az előttem álló Mancsnak, aki mosollyal fogad.

– Kipihented magad?

– Igen, ahogy visszatértünk, aludtam egyet... – dörzsölöm meg kicsit szemeimet, s beljebb engedem az ajtón. – Persze, csak az után, hogy megebédeltem... És az úton is elnyomott egy kicsit az álom...

– Helyes. Bóbita már intézkedett az útravaló kapcsán is.

– Útravaló?

– Persze. Nem lesz időnk még élelmet is gyűjteni, vagy épp vadászni magunknak, így megkértem, hogy intézze el nekünk a vacsorát és a reggelit.

– Mert... éjszakára is maradunk?

– Persze. Nem mondtam? Az éjszaka a barátunk, mi akkor vagyunk igazán elemünkben.

– Ez igaz... – sóhajtok, s a szekrényhez lépve beteszek inkább egy pokrócot és még néhány melegebb ruhadarabot is.

– Csak nem félsz a hidegtől? – kérdezi vigyorogva.

– Miért, te nem?

Erre felnevet, ezzel szinte beismerve, hogy megfogtam. Na, máris mókásabb nekem is, ha nem hagyom, hogy ő irányítsa az érzelmeimet. Bár tekintve, hogy azt mondta, nincs könnyű dolga, mert jó a védelmem, gyanítom, hogy nem fog sokat piszkálni ilyesmivel.

– Ha kész vagy, akkor indulhatunk is. Vár ránk némi túra!

– Rendben! – húzom össze a zsákom madzagját, majd felhúzom a bakancsomat is.

– Arra nem lesz szükség... – kapja ki a kezemből a hátizsákot, amint felvenném, s visszadobja az ágyamra.

– Ezt hogy érted? – billentem félre a fejem értetlenül.

– Mondtam, hogy intézkedtem, nem?

– De a...

– Reggel mindent felvittem, amire szükségünk lehet.

– És ezt miért nem mondtad hamarabb? – forgatom meg a szemeim, s az ajtó felé veszem az irányt.

– Mert nem kérezted! – nevet fel, én pedig a homlokomra csapok. Hát na, nem vagyok telepata...

– Megint szórakozol velem, mi?

– Jól vág az eszed!

Együtt megyünk le a földszintre, majd ki az épületből, s a parkon átvágva a Keleti kapuhoz érkezünk, ahonnan én is jöttem. Mancs határozottan biccent az őrségnek, ami viszonzásra is lel, s én is csatlakozom a gesztushoz. A Holdvezér elég méretes léptekkel halad, kicsit kapkodnom kell a lábam, hogy bírjam tartani az iramot. Egy darabig még erdős részen sétálunk, majd mielőtt kiérnénk belőle, hirtelen letér egy ösvényre, bal kéz felé.

– Remélem, jó a memóriád, és meg tudod jegyezni magadtól is az ösvényt. Ha nem menne, akkor viszont segítek:

S rámutat egy fára, amelynek ágai leginkább Turul szárnyaira és alakjára emlékeztetnek. Mintha a természet direkt Őrszellemünk formájára növesztett volna egy fát.