Fáj, hogy már nem vagy velem (AOT Rivetra)

Már rég nem...

A részeket nagyon nagy szeretettel ajánlom danny_valentin_87 írótársamnak; tudom, hogy valamennyire szerette a Rivetra-t, és én is kedveltem ezt a párost - sajnálom, hogy csak ilyen negatív és szomorú könyvet tudok adni a további shippereknek.

879. év

- Apa, megjöttünk! – köszöntött fiam, aki ebben a pillanatban lépett be a bejárati ajtón feleségével együtt.

- Szervusztok, kölykök – biccentettem feléjük, miközben kibicegtem a hálómból. – A vakarcsok merre vannak?

- Apa! Muszáj így emlegetned az unokáidat? – forgatta a szemét, miközben lepakoltak a konyhában. – Paul és Emily lemaradtak egy kicsit. Anyától jöttünk.

- Értem – bólintottam.

Néhai feleségem, Gloria Lemmer majdnem tizenöt évvel ezelőtt halt meg, azóta senkit sem engedtem a közelembe olyan értelemben. Habár, aligha kellene bárkinek egy 63 éves kiégett, morcos és zsörtölődő szarzsák, mint amilyen én vagyok.

Érdekes nőnek találtam annak idején, de sosem voltam belé szerelmes. Biztonságot nyújtott, ragaszkodtam hozzá, de még így is idősebb voltam nála, és nem akartam elkötelezni magam. Aztán rájöttem, hogy Ő már soha nem fog visszajönni, és talán Ő sem akarná, hogy ne legyen „normális" életem. Lehettem ennyire önző, ugye?

A győzelem után vettem el, még abban az évben, és egy évre rá, meg is született a fiunk, Shon, aki most már 24 éves, és van két gyereke.

Sosem szóltam bele az életébe, de támogattam, ahogy a szülők szokták normál esetben a saját gyereküket. Nem is akartam neki olyan életet szánni, mint amilyet én éltem meg. Mikor elvette a feleségét, akkor is fejet hajtottam az akarata felett, hogy fiatalon kötelezze el magát.

Végül is, nem kell majdnem negyvennek lennie az embernek ahhoz, hogy családot alapítson.

Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy én miért élek még, mikor mindenki, aki fontos számomra, meghalt körülöttem.

„Komolyan az lenne a sorsom, hogy egyedül maradok, miközben végignézem mindenki utolsó lélegzetvételét? Lehet, hogy számomra tényleg nincs jó befejezés. Lehet, hogy inkább velem van a baj, én hozok mindenki fejére halált és pusztulást. És csupán egy valamiben tudok vezekelni ezek miatt. Abban, ha megölök minden titánt, aki a szemem elé kerül."

Mekkora egy istentelen barom voltam, hogy ezeken gondolkoztam. Nem kellett volna. Hiszen pontosan tudom, hogy így van.

Még most, hatvanon túl is hiányoznak. Hiányoznak a társaim, azok, akik az életüket adták azért, hogy én most még mindig itt üljek, és az unokáimat várjam haza.

De leginkább Ő hiányzik. Senkit sem szerettem annyira, mint Őt, és máig képtelen vagyok elfelejteni. Szeretném még hallani a hangját, megérinteni, magamhoz vonni, ahogy azt régen tettem. De már nem lehet. Már rég nem.

Hiszen halott. És én küldtem a halálba, mint megannyi más embert. Tudom, nem szabad megbánni a döntéseinket, ezt még Erwin mondta, mikor megismertem. De ezt nem tudom nem bánni. Hibát követtem el, nem is kicsit, amiért még mindig vezekelek.

Ha akkor nem úgy döntök, hogy magukra hagyom, hanem megyek velük tovább, talán túlélik, talán velük halok. Vajon jobb lenne meghalni? De mi értelme még mindig ezen gondolkodni?

Ekkor kicsapódott az ajtó, és a fiatal, három éves ikrek viharoztak be rajta. Hasonlítottak rám, a hajam színét mindketten megörökölték, és Emily még a szemem színét is. Paul a nagyanyja szemeit, azokat az elbűvölő zöld pillantásokat örökölte, ahogy Shon is.