Fáj, hogy már nem vagy velem (AOT Rivetra)

Nem lehet...

879. év

- Nagyapa, mesélj még arról az időről, amíg katona voltál! – kért Emily.

- Már megint? Annyit meséltettetek, hogy szerintem, nektek is megy már fejből.

- Kérünk szépen! – néztek rám könyörgően.

Szeretnek visszaélni azzal, hogy az unokáim, és feltétel nélkül imádom őket, gondoltam kissé zsörtölődve. Körbe néztem a szobában. Emily és Paul még mindig az ölemben, előttem Shon, mellette pedig a menyem, Lydia ültek. Anyjuk rosszallóan nézett a gyerekekre.

- Kicsikéim, a nagyapátok sokat mesélt erről, és lehet, nincs hozzá kedve. Hagyjátok már ezzel.

- Semmi gond, Lydia – mondtam a nőnek. – nem zavar, ha kérdezgetnek róla.

Elmeséltem nekik azokat a dolgokat, amiket már megérthetnek, sőt, az Eren-nel való találkozásomat már szinte kívülről fújták, sokszor félbe szakítva engem, de nem bántam. Egyébként sem a múltamon járt az eszem, hanem Petra-n. Ők nem tudnak róla, csak Shon, bár neki sem szívesen mondtam el akkor.

A levelére gondoltam, amit az egyik dobozban tartottam, a volt előszobában. Oda száműztem minden olyan dolgot, amik a múltamra emlékeztettek. A pápaszemes összes szarát, amit évekkel ezelőtt rám sózott, az egyenruháimat, a képeket, amik a volt társaimat és barátaimat ábrázolták, és persze, a legelső csapatom dolgait. Abba a szobába ritkán lépett be bárki is. És ez megnyugtatott.

A fájdalmat sokkal egyszerűbb elzárnom, mint beszélnem róla.

***

847. év, december eleje

- Készüljetek, újoncok – szóltam hátra, már a lovamon ülve. – Nem lesz egy sétagalopp.

- Igenis! – szalutáltak, majd bólintva egyet előrefordultam, és szinte végszóra Erwin is kiadta az utasítást; indulnunk kellett.

Lopva a nőre néztem, ahogy mellettem lovagolt. Elszántan, mérges tekintettel bámult maga elé, és tudtam, hogy ez jót jelent; ha ilyen az arca, akkor eszénél lesz a küldetés alatt, és kevés lesz az esélye, hogy meghal. Igaz, balesetek mindig is megtörténhetnek, és csak reménykedhetek, hogy ez ezúttal nem fog bekövetkezni.

***

Aznap este

Dühösen csaptam be az ajtót magam mögött, ahogy felértem az irodámba. Gyűlölöm... utálom... felakasztom ezt az Erwin-t... ennyi hűhót csapni, szinte a semmiért!

Visszaértünk a felderítő útról, ami a változatosság kedvéért, majdnem teljes kudarcba fulladt. Hiába nem voltak expedíciók már két éve, és hiába tornáztuk fel a létszámunkat majdnem ötszáz emberre, a mostani út alatt ennek a fele simán meghalt; ebből is látszik, hogy mennyire felkészületlenek is vagyunk valójában. És bár fáj, meg megőrjít, lassan én magam is igazat fogok adni azoknak a kereskedőknek, akik minket szidnak. Ha még erre is képtelenek vagyunk, hogy ne vigyünk kétszáz embert a halálba, akkor hogyan nevezhetjük magunkat katonáknak?

Zsörtölődésemet egy kopogás szakította félbe. Ahogy számítottam, már nyílt is az ajtó, és rajta Petra lépett be. Most kivételesen nem viselte az egyenruháját; csupán egy hosszú, zöldes szoknyát viselt, lábán csizma, háromnegyedujjas blúza fehér volt, és még rá egy kis fekete mellénykét is vett, amit egy piros szalaggal kötött meg. Csak ültem, és néztem a nőt, úgy, mintha most látnám először életemben.

Eddig csak az egyenruhájában láttam, de sosem civilben, és valahogy... szebb lett talán? Eddig is szép volt, de most...

Megköszörültem a torkomat, majd visszatértem a papírmunkához, legalább is, úgy tettem, mintha azt csináltam volna eddig is.