Ég veled ( Kornél szemszöge )

Foci

Miután Hanna elment, úgy döntöttem én is befejezem az evést. Éppen a teremből igyekeztem kifele, mikor páran odajöttek hozzám.

- Focizni megyünk, nagyon király pálya van itt!- lelkesedett az egyik - Nem jössz? Bár már megvannak a csapatok, de lehetnél mondjuk csere.

Megvontam a vállam. Végülis mit csinálhatnék?

- Oké - bólintottam. Majd elindultam a srácokkal a pálya fele.

Nos, amikor odaértünk, igencsak meglepett, hogy szinte az egész tábor ott van. SZINTE. Hannát nem láttam sehol. Na, mindegy, biztos később jön, hisz az egész csapata itt volt már, még a szerencsétlen kisérőjük is.

Időközben kialakultak a csapatok. Diákok a tanárok ellen meccs volt készülőben, ami rendkívül érdekesnek ígérkezett. Mindenki tudta, hogy a diákok fognak nyerni, már csak azért is, mert a tanárok nagy része elég idős volt már.

Elkezdődött a játék.

A sárgák tanára valami idételn madarakat kezdett nézni, nos... legyen elég annyi, hogy eléggé sajnálom a fickót.

A pirosak tanárnője meg kenegette magát valami naptejjel, a lényeg, hogy ebből származott a tanárok egyetlen pontja, de az is csak azért, mert valamelyik retardált bambulás közben öngólt rúgott. Az tény, hogy ezekben a piros lányokban van valami. Erről jut eszembe, Hanna még mindig sehol.

Lejárt az első félidő. 7-1, természetesen a diákoknak. 

Éppen kezdődött volna a második félidő, amikor Mátéka pisisárga pólóban Hannát átkarolva érkezett a helyszínre. Hanna amint észrevette a pirosakat elvált tőle, nos, ettől függetlenül igen nagy késztetést éreztem, hogy Mátéka arcáról letöröljem a vigyort. Úgy döntöttem lelépek, mielőtt elkezdődik a második félidő.

Leültem a medence szélére és belelógattam a lábam, úszni se volt kedvem.

Mikor meguntam ott üldögélni (ne képzeljétek, hogy sokat ültem ott, eléggé lehangoló volt) elmentem és vettem egy chipset.

Nos, mivel nem akartam egymagamban a medence szélén kuksolni, visszamentem a focipályára. Valamit nagyban válogattak éppen, én csak annyit csíptem el, hogy Hanna csapattársa, a másik piros lány, a nevemet kiálltja.

- Kornél! Kornél a fekete csapatból! - mindenki úgy fordult felém, mintha valami sztár lennék.

- Mi van velem? - nem teljesen értettem, hogy mi folyik itt.

- Focizol a csapatomban - jelentette ki a lány.

- Oké - mondtam. Miért is ne? Máté a másik csapat kapitánya, valakinek le kell győznie.

Átadtam a chipset valakinek és lazán besétáltam a pályára. Nos, a hatás kedvéjért,és azért, mert dög meleg volt,  még levettem a pólómat és a fűbe hajítottam.

Az egyik rózsaszínt viselő lány kissé túlreagálta a dolgokat, mindenesetre a többiek jót röhögtek rajta, én meg beálltam a lány mellé és vártam, hogy kit választ Máté utoljára.

Valami arany csáveszt választott végül és azzal el is kezdődött a játék.

Egy darabig minden rendben ment. Mindenki játszott, pörgött az egész, egy páran elküldték a bírókat a jó édes anyjukba, csak a szokásos. Aztán amikor hozzám került a labda, Máté úgy döntött beszall ő is. Akkorát estünk mind a ketten, hogy a felkavart portól a saját testemet se tudtam beazonosítani, nem hogy mást. A következő amit éreztem az a vádlimba hasító fájdalom volt. Máté felémnyújtotta kezét, én meg abban a pillanatban elgondolkoztam azon, mennyire lenne elegáns a tenyerébe köpni, vegül csak elfogadtam és engedtem, hogy felhúzzon.

- Piros lap! Piros lap Máténak! - kiabálta a bíró.

- Ne már, ember, játszottunk, véletlen volt - röhögte el magát Máté.

- Nem, nem! A labda már a közelben sem volt, te pedig nyújtott lábbal érkeztél. Ez piros lap és tizenegyes.

- Ott volt a labda, miről beszélsz? Kornél, mondd meg neki. Nehogy már ezért kiállítson!

Bármennyire élveztem volna, ahogy Máté levonul a pályáról, a sportszerűség követelte, hogy megvédjem.

-  Labdára ment - mondtam végül.

A bíró még okoskodott egy sort, majd miután Máté megköszönte, hogy megmentettem, ellenőriznen kellett, hogy minden rendben a lábammal. Néhány lépést sántítva tettem meg, majd kipróbáltam, hogy egyáltalán tudok- e normálisan állni. Mikor észrevettem a csendben figyelő, és aggódó társaságot, csak körbemosolyogtam és jeleztem, hogy minden rendben.

A meccs folytatódott, a továbbiakban semmi különösen érdekes nem történt.

A meccset mi nyertük, a piros srác, Lóri miatt, aki három gólt rúgott be nekünk.

Odabicegtem Csengéjékhez.

- Szép volt - pacsizott le velem. - Hé, mi van a lábaddal? - kiáltott rám, amikor elhaladtam mellette, és ledőltem a földre.

- Semmi. - válaszoltam, pedig mindenki számára világos volt, hogy azért mégis fáj.

- Nagyon durván sántítasz! Várj már - pattant fel Csenge és odajött megvizsgálni.

- Nem vészes - ráztam a fejem. Volt már ennél nagyobb balesetem is.

- Szerintem menj ezzel az orvosiba - okoskodott tovább Csenge.

- Semmiség - erősködtem, próbáltam úgy csinálni, mintha nem is éreznék semmi, majd elsétáltam.