Kószáló Barátom

Az elfogadás velejárója - Part 2

Talán megemlítenem sem kell, egyszer mindenhez felnő az ember. Nekem is itt az ideje beérni. Immáron több mint 3 hete kaptam meg a hírt, a lovakat illetően. Július 4, számomra örökké átkozott lesz, bizonyos dolgokra asszociálva. Persze, kerekedhet belőle jó, de mégis csak elveszítek valamit. Hogy mit?

A munkámat. Az eddig felépített jellemem, a tudásom egy nagy részét, és a gyakorlati tudásom is megkezdi leépülését. Ha nem teszek ellene, két év gyakran döcögős munkája, és tudása megy majd a süllyesztőbe, és onnan előkaparna esetleg egy hirtelen pillanatban.. Szinte lehetetlen. Mivel ló nem áll rendelkezésemre jelenleg, hiszen a lábán görcsölök, hogy mégis mit kezdjek az öreggel, edzőm innentől szintúgy nincs, és különben is, a 'lovat is kiveszik a seggem alól'.

Elveszítem a mesterem, a tanítómat. Persze, mindkettőjükkel szemben szabad utat kaptam a kapcsolat tartására, de ők összefüggnek, együtt a jók, a mesternek kell a ló, a lónak meg kell a mester, mert ez így van, és kész. Ez nem magyarázható, ez látható, láttatható. Én edző nélkül csak x szinten vagyok stabil, sok múlik az öreg jóindulatán, de szükségem van néha a korrigálásra, a dicséretre, a megerősítésre, az új feladatok tanulására. Abbamarad a munka a ló és köztem. Számomra nincs többé lovaglás... Persze, mekkora tragédia, lesz másik, van akinek ez sem adatik meg. Nyugtatom magam vele, de minek? Nem állok úgy anyagilag, hogy órákat vehessek, a fizikai munkámért cserébe kaptam eszmei értékeket, a lovaglást. A lovaglás tudását, a mellé járó dolgokat, és még megannyi dolgot, ami hasznos lehet az életben. És most is kaptam egy ilyen tanítást.

Az elengedés fogalmával régóta szoros kötelékem van, most talán még szorosabb. Tudom, nem használható ki egy társ, egy állat, az élete végéig. Számomra öröm látni a karámban, a környezetében lenni, hallgatni ahogy szuszog, látni hogy élvezi az egyszerű jelent. Ez mind oké. Na de amikor még van fény az alagút végén, talán a ló még pár évre hobbi szinten lovagolható marad, esetleg folytathatom a versenyzést, letehetem vele a R.E.V.-et, és a közelemben is marad, de már nem tudok érte, és NEM A LOVAGLÁSÉRT fizetni SEMMIVEL. Mert nem tudok. Szűkös anyagi, szűkös idő, iskola, kollégium. Az idő kérdése megoldandó, a pénz nem. Nem tudok fizetni, és bizony innentől a tartásnak díja van, az pedig sok-sok pénz, és nem tudom még a felét sem állni, hogy alkalom-adtán felülhessek rá. És talán ez is a legkisebb probléma. Mert nem a lovaglás fog hiányozni, hiszen a lóval nem csak hátról lehet foglalkozni, nem csak futószárazni lehet. Kimehetek vele sétálni, játszhatok vele, VELE lehetek, nézhetem, érezhetem hogy mellettem van. A munka fog hiányozni. Hogy a munkámért cserébe, amit a lovakért is teszek, hiszen etetek, istállózok, karámozok, söprök, a helyüket próbálom szebbé varázsolni, és minden nap komfortossá tenni számukra, ezért cserébe kapjam azt, hogy az ellátott, boldog lóval dolgozhatok. Akinek az ellátásába besegíthettem, tehát nem csak eszközként van jelen az életemben, teszek érte. Értük. Hiányozni fog az, hogy nem látom majd a lovak elégedettségét, hogy nem várják majd a bála szénát, hogy az öreg Kószáló, nem teng-leng a folyosón, és követeli reggel a zabot, miközben 2-3 méterekkel taszít arrébb, 'holmi szeretetből'. Hogy a sárga görény sem megy majd arrébb szóra a bokszban, hogy nyugodtan szívhassam a trágya alól kiáramló tömény ammóniát, amit reggel dobott elém, üdvözlés kép. Furcsa lesz hétvégente szabadnak lenni, és nem berögzülten kelni a nappal, és menni ki, hogy láthassam a két úrfi elégedett arcát, amint nagyban habzsolnak, vagy süttetik a hasukat a pályán. Egyszerűen az egész metódus fog hiányozni, az a jellegzetes hétvégi atmoszféra.

Na, persze az öregnek meg a sárga görénynek, mekkora királyság lesz lent a fenyves közepén, több ló között, külön karámban. De nekik vajon hiányozni fog bármi is az addigi 15 évükből? Emlékezni fognak rám, hogy fognak rám gondolni? Nézhetem ahogy a sárga dolgozik, bármikor kimehetek majd edzést nézni, de akkor meg a kisördög lesz bennem, hogy én miért nem ülhetek fel? Ott fogok ülni, mint a lovak büszke régi 'lovász tanonca', megtörve, lógó orral, hogy megragadt egy szinten, és a szíve majd meg szakad, hogy ló körül, lóval dolgozhasson. Ezekkel a lovakkal. És nem másokkal. Az nem ugyan az, hiszen több lóval is érintkezek, főleg gyakorlaton. Ezzel a kettővel. Ezzel a két meghatározó 'tényezővel' az életemben, ezzel a két kis förmedvénnyel, akik megannyi feladatot adtak nekem. 'Győzd le! Utána majd beszélhetünk!' 'Tanuld meg! Jöjj rá!' Szó nélkül is lehet tanítani. Ők ezt teszik.