Kószáló Barátom

Szegény Karácsony

Be kell valljam, ért bennem ez a cím. Még hónapokkal ezelőtt jutott eszembe egy alkalommal, mikor kint ültem Kószáló mellett. Csend volt, mint mindig, élveztem a jelenlétét mindkét lónak.

Legutóbbi írásom óta ezer, és ezer apróbb dolog történt, köztük egy nagy: Letettem a Rajtengedélyt, és egy versenyen is indultunk, ahol a végét elhibáztam ugyan, de csodálatos eredményt értünk el. Mégis utána sem jöttem rendbe. Valami hiányzott, az egész lovak körüli tevékenykedésből, a légkörből. Nem tudtam rájönni. A következő verseny előtt, amin indulni szerettem volna, elkapott egy hatalmas bizonytalanság, és időhiány, így lemondtam.  Nem sokra rá, egy két hetes 'lovat látni sem akarok' időszakom következett, eközben lejártam látogatni a lovat. Az ezt követő edzéseket ridegnek, és vontatottnak éreztem. Valahogy Kósza sem hozta az ő  formáját, olyan furcsa volt számomra. Megcsinált mindent, mint a kisangyal, de beleuntan,  néha-néha bele ellenkezett a dolgokba. Nem próbált viszont egy pillanatra sem kihívást adni nekem, nem próbált még 'érezni sem'. Ez alatt a kezemre gondolok, és a testsúly segítségekre. Csak minimális figyelmet fordított felém, ám földről, főképp a karámban annál inkább figyelt engem.   Be kell valljam, sokkal kevesebbet jártam feléjük, tudtam, Kadar nem szereti ha piszkálják.  Elvan az ember jelenlétével, néha-néha kíváncsiskodik is,  de nem szereti ha a nyakába borulok. Ha Perecet pucoltam, hozta a szokásos formáját, jött, és féltékenykedett, de megtartotta az introvertált ló viselkedését.  Tapintatos öregúr.  Mindezek ellenére, minden alkalommal mosolyt csalt az arcomra, ha nem is lovaglás alatt, de utána, nyergelésnél mindenképp.  Szokásom szerint megköszöntem neki minden edzést, gyakran a karámban azt is, hogy megengedte hogy nyúzzam egy kicsit.

Az utóbbi 2 hétben nem tudtam lemenni a lovardába, így mind a Mesterrel, mind Kadarral 'megszakadt' a kapcsolatom. Nem szerettem mostanában ráírni a Mesterre, mert elég ridegen válaszolt, vagy éppen csűrt, csavart a dolgokon, és nem szeretek messengeren irkálni, inkább telefon.. De sajnos ez nálam most nem játszott.  Le voltam sérülve, és a nyakamba toltak ezer dolgot... Talán ez legyen a legkevesebb, mert mellette a lelkiismeretem sem 'engedett' le a lovardába. Nehezen nézek szembe a hibáimmal, a lelkiismeretem nagyon erős. És ugyan nagyot hibáztam, most lehet, 'jól jött'. Némileg kiridegültem a környezetből, a lovak gyönyörű világából, és próbáltam magam összeszedni, hogy újra úgy lépjek be a kapun, mint egy ember, és nem mint egy kivert kutya. Ám ez idő alatt is fejben sokat jártam a lovardában, álmodtam is vele. Hogy Kadar nem lesz egyszer ott, amikor megyek ki. Emlékszem, nagyon kerestem, de hazafelé az erdőben találkoztam vele, és elköszöntem tőle, majd boldogan mentem tovább, vissza sem néztem. Miután felkeltem, sokat töprengtem rajt, nyomasztott is, meg nem is, de igyekeztem elfelejteni.

Akár hogy is: Egyszer mindennek vége lesz.

A dolgok többnyire összefüggnek egymással, semmi sem történik véletlenül. Mindennek oka van, tanító célzata, üzenete.  Az elmúlt időszak a lovak körüli hangulatomat erősen befolyásolta, a Mester döntése, hirtelen vélemény változásai, Kadar , és megannyi vétett hibám.  Mind rásegített arra, hogy könnyebben el tudjak engedni.  Egy hónappal ezelőtt még terveket szőttem, hogy majd az öreg Kószával jövőre megyünk még 1-2 versenyt, felkúszunk LM kategóriáig, hogy Áprilisban megint szereplünk majd a Fáy-napon, hogy Májusban vele ballagok, hogy a vizsgát majd rajta teszem a suliban... S minden álmom egy pillanat alatt foszlott szerte.

Olyan volt, mintha egy féltéglával csaptak volna arcon. Talán, s valószínű, véletlen volt a mondat, érdeklődés csak:  'Tudtad hogy a Mestered elajándékozta a Kadart?' Talán öt perce lehettem kint hetek kihagyása után a lovardában, összeszedett bátorsággal, és életkedvvel. Eddig tartott. A hír sokként ért, a szemembe akaratlanul, visszatarthatatlanul könny csordult, akkor még bele sem gondoltam semmibe. Félve kérdeztem meg, itt van még a Kadar? A válasz igen volt, ám nem könnyebbültem meg. Hoztam nekik almát, így a nassolni valóval mentem be hozzájuk. Akkor még gond nélkül ráköszöntem az öregre, most Ő jött először üdvözölni engem. Meglepett vele. Eddig mindig kivárta, hogy én menjek oda hozzá, most azonban ő sietett elém. Szétosztottam az almát, majd ránéztem, és a kezemet a homlokára tettem. Elsírtam magam, és duruzsoltam neki. Átöleltem a nyakát, igyekeztem túltenni magam rajta. Pár perc múlva kijöttem, kissé megnyugodva, de az agyam zakatolt. Aznap amikor tudtam odabattyogtam hozzájuk.  Mi lesz most? 

Persze, él bennem a remény, hogy van még tovább, hogy majd kapok a kérdéseimre választ, de oly csekély esélyt látok rá...De még nem tudok semmit...

Még este visszamentem a lovardába, megkértek rá, jól is esett kint lenni.  Hamar sötét volt már, háromnegyed ötkor a két lónál voltam , ismét. Most volt pár percem, 'beszélni az öreggel'.  'Beszéltem vele', simogattam, de csak óvatosan, tiszteletben tartva az ő kis érzékeny lelki világát. Hüppögések közepette, észre sem vettem, hogy már a szügye előtt állok, és ölelem a nyakát. Hagyta nekem, a fejét mélyen leengedte, néha a fejemre emelte. Türelmesen tűrt, hallgatott, figyelt rám. Bocsánatot kértem tőle, minden rossz pillanatért, és végszónak, megkértem, 'Csak a jó pillanatokra emlékezz velem kapcsolatban. Kérlek, Öreg Kószáló.'

Kiléptem tőlük, elköszöntem mindkettejüktől. Est kezdtem el csak igazán gondolkodni mindenen. És rájöttem: Nem az fáj talán leginkább, hogy Kadar többé számomra megszűnik létezni valamely formában, hanem hogy annyira sem tartott 'érdemesnek' a Mester, hogy annyit odalökjön az orrom alá, hogy 'Figyelj, hülye! Ne menj ki a lóhoz, reménykedve, mert már nem tudsz többet felülni rá, foglalkozni vele.' Két mellettük eltöltött év most mintha nem is lenne,  úgy érzem magam mint valami idegen. Persze, nem az én dolgom... De talán ez olyan nagy kérés lett volna? Ha már a lovasa voltam, hogy szóljon nekem? Hogy kész, ennyi volt, mennyek, lássak? Csak az fáj, hogy mástól kellett hallanom.  A csalódottság, a reménytelenség most rádöbbentett, hogy így jóformán nem fogok tudni levizsgázni, elvégezni a sulit. Minden reményem elveszett, és feladtam mindent. Nem így képzeltem az 'Utolsó táncot'. Nem így képzeltem az egészet, nem így terveztem. Persze, én voltam a hülye. Hiszen a lóhoz nekem csak annyi közöm volt, hogy tanultam rajta. És sajnos nem volt annyi pénzem, hogy megvegyem.

Még volt egy utolsó nagy álmom, a bakancslistám egy pontja idénre:  Karácsony táján legyen hó, és kimehessek Kószálóval egy rövid terepre, a csillagok alatt.  Bár ez lehetett volna az 'Utolsó táncunk.'