Kószáló Barátom

Remény nincs, csak akarat

Majd fél év, ebből négy hónap tömény leépülés. Olyannyira kibillentett a szeretett ló 'elvesztése' és mindaz, hogy a 'mesterem' viselkedése 180 fokos fordulatot vett, hogy minden szálat el akartam vágni. Elfogadtam az ordító hiányát a lovaglásnak, lovaknak, a suli miatt épp csak annyi kontaktot vettem fel ezekkel a csodás állatokkal, amennyit muszáj volt. Ritka alkalmakkor felültem, ez kb. háromszor történt meg. 

Maga az elfogadás kezdett megemészteni, és maga alá gyűrni. Hamar eldobtam magamtól a tanultakat, a felejtés útjára léptem. A szakmai óráimra is csak aludni meg rajzolgatni jártam be, elindítottam az utam, hogy kirúgjanak. A terv jó volt, a szüleim nem szólhattak volna bele, hogy utána mi lett volna, nem tudom.

Még néha a lovardába kitámolyogtam, ugye, így tudtam meg a ló gazdacseréjét is. Később sérülések, betegségek és idő hiányában távol maradtam a lovardától, és féltem, a ló már nem lesz ott, nem vár majd, vagy a leépült ló fog rám visszaköszönni a karámból.
Idő közben az iskolában romlottak az eredményeim, fogat gyakorlatból megbuktam, lovaglásból épp hogy átengedtek. Közben eljött a kis vizsga ideje, ahová egy percnyi tanulás nélkül ültem be, majd gyakorlaton egy díjlovas programot kellett lelovagolni. Bennem a háromszori lovaglás volt futószáron az elmúlt 3 havi gyakorlat.
Az eredmény 9,75pont lett a 10 elérhető pontból. Így a kis vizsgán a legjobb eredménnyel mentem át, majd annak ellenére, hogy az SZKTV-n senkit nem akartak indítani, (én pedig még a dolgok elején tartózkodni kívántam az eseménysorozattól, mert tudtam hogy öldöklés lesz a versengésből) első számú indított lettem. A hír az első hetekben csak tengett bennem, úgy voltam vele, visszamondom, ám végül bent maradtam, és e miatt, elkezdtem újra foglalkozni a dolgokkal.
Az emlékek, a lovas érzés, csak nehezen akarnak visszatérni. Minkét gyakorlatot oktató szakmai tanárom (nevezzük most Jani bának meg Pista bának) aki foglalkozni kezdett velünk, főképp a fogathajtó tanárom erős nehézségekbe ütközött. Nagy gátlásaim, passzivitásom volt, és tényleg, mindaz amit tanultam eddig, szinte semmivé foszlott, szándékosan, s szándék nélkül is tudat alatt elkezdett minden leépülni.  

Telt az idő, s három hónapja a lovarda közelében sem jártam. Egy véletlen találkozás során kiderült hogy hiányolnak azért, fel-fel emlegetnek. Úgy döntöttem végül, hogy márc. végén adok magamnak egy pihenő napot és lemegyek a lovardába.

Közben az ÖregÚr új gazdájával sikerült beszélnem, s kiderült, Gödöllőn részt vesznek a 15.-ei felvonuláson. Noha tudtam, a mester is minden bizonnyal ott lesz, akivel szintén hónapok óta nem beszéltem, s a reggeli rossz idő ellenére is kimentem. Jóval hamarabb értem ki. Kétszer körbejártam a parkot, s csak két lóval találkoztam, végül felültem arra a dombra, ahol tavaly parkoltunk le. Lassan 2-3 lószállító befutott. Kettőből hosszú, fekete lófarok lógott ki, közben drága barátosnémmel beszéltem telefonon. Leparkoltak, s leevezették a lovakat. Nem mindre láttam rá jól, és nagyon távol voltak. Az egyik, már korábban ott álló sárga kanca a futók felé nyerített, s azok hozottai visszanyerítettek. Ekkor vettem el a fülemtől a telefont. Mintha hallani véltem volna az öreg hangját. Nem gyakran hallottam, így nem voltam biztos benne, hogy az Ő hangját hallottam, de megfagytam, és megdobogtatta a szívem. Barátosnémtől elköszöntem, s maradtam tovább helyemen, kémleltem a lovakat. Jó pár perc eltelt, mire levezették a lovakat, a leghátsó szállítókra nem láttam rá, de a fák között feltűnt a távolban egy ló, és gazdája aki vezette őt. Mozgása finom volt, a marja magasan ült, nagyon jól látszódott. Felhúztam magam, és figyeltem. Megláttam a jobb hátsó lábán egy fehér keselységet. Kétség sem fért hozzá: ez bizony A Kadar. 

Sietős léptekkel rohantam le a dombról és igyekeztem feléjük. Éppen vissza fordult vele (legyen most Zoli) Zoli, aki meglátott. És nem csak ő, de a ló is. Mosolygott, köszöntünk egymásnak és azonnal az öreghez vetődtem. Hangosan köszöntem neki, és meggyűrtem kétoldalt pofáját. Füleivel is engem figyelt, de nem húzódott el, sőt, kissé felém dőlt, orrát végighúzta mellkasomon. Felismert. Tudtam, mert engedte hogy nyaka alá lépjek, és átkaroljam. Nekem sem, sőt, senkinek sem szerette soha, de ez is egy kivételes alkalom volt, s megengedte. Zoli a kezembe nyomta a vezetőszárat. 'Megfogod kicsit?' A kérdés szinte költői volt. Percekig a mosolyom a fülemig ért, leírhatatlan volt újra látni az Öreget, aki mellesleg egészen jó húsban volt, bár a háta még mindig izomszegénynek bizonyult. A környezetemben nyugodt volt, gyakran utánam nézett, miután kikötöttük a futóhoz. Közben beért minket a mester is, aki kissé meglepődött a jelenlétemen. Váltottunk pár szót, s Zolival hosszasan beszélgettem. A lóról, legfőképp. Minden érdekelt róla, minden. 

Noha a viszont látás kellemes volt, mégis hidegnek és idegennek éreztem Kószálót. Valami megváltozott, és nem vagyok biztos benne, hogy ha lehetőséget kapnék rá, újjá tudnám építeni azt a mérhetetlen tiszteletet és szeretetet, amit két és fél év alatt a ló felé mutattam. Lesz ami lesz. A tervek a jövőre megvannak, s még nem kizárt, hogy az öreg hátán megyünk a Tanüzembe, vagy éppen egy szép, kellemes mezőn. Csak Én és Ő, a csönd, s a zöld, puha fű.