Ha Menny és Pokol énekel... - Malec történetek

War of hearts - Szívek háborúja

A rádió hangosan bömbölte át az éjszaka nyugtalan csendjét, leszaggatva a kényelmetlen hallgatás komor, busa hálóit, amik úgy telepedtek meg a brooklyni lakás falain, mint a makacs pókhálók. A szerkezet halkan rezonált, akárcsak Miau Ce-Tung az asztal alatt, aki elégedetlenségét halk morranásokkal fejezte ki a csendháborítás ellen. Magnus azonban nem sokat adott a macska véleményére, és az állatka újabb, szokatlanul agresszív morranására csak laza csuklómozdulattal vette feljebb a hangerőt. A macska nyávogása légyzümmögésnyire halkult a zene ritmikus zongoraszólója alatt.

Magnus ritkán érezte azt, hogy egy dallam, egy szöveg hihetetlen mértékben legyen képes passzolni az ő nem hétköznapi, mozgalmas életéhez. És mégis, ez a megindító, egeket rázó, tiszta érzésekből született zene most úgy szólt, mintha egyenesen a mai estét/éjszakát akarná vele lefesteni, mintha csak az egész az ő számára lett volna megírva. Az ő és a fiatal, halandó szerelme, Alec számára.

Alec és a kis csapata (Izzy, Clary és Jace) ma éjszakába nyúlóan kerget egy nyavalyás démont, amit valószínűleg egész New Yorkon keresztül fognak üldözni, mire elkapják. Alec megmondta neki még a délutáni indulása előtt, hogy most ne jöjjön el vele, ez csak egy rutinküldetés, semmi több. Seperc alatt meglesz a démon, mondta. Legalább öt órája történt mindez. Csak azért nem aggódta félőrültre magát, mert Izzy írt neki pár perccel ezelőtt, miszerint: „Ez a hülye izé egyfolytában rohangál. Alec még nem kerül egyhamar vissza hozzád."

Így csak negyedőrült volt.

Magnus ezért úgy döntött, este, hogy elterelje a gondolatait és elüsse a várakozásól terhes, lassan kúszó időt, mondén módra portalanítani fog a lakásában. Az ugyanis szóba se jöhetett, hogy ő aludjon. Azért ahhoz túl ideges volt. Hogy ne teljen túl csöndesen a dologidő, előkotorta a még Catarinától kapott, vadiúj rádióját, és szórakozásképp zenét hallgatott. A számok egymás után pörögtek, semmi jellegzeteset, semmi mondanivalót nem közölve... egészen mostanáig. Ez a dal, ami most szólt, teljesen magával ragadta.

„Come to me
In the night hours
I will wait for you
And I can't sleep
'Cause thoughts devour
Thoughts of you consume"

„Gyere el hozzám az éjjeli órákban
Én várni fogok rád
Nem tudok aludni, mert a gondolatok elpusztítanak
A gondolatok rólad; felemésztenek nem soká."

Szeme előtt a kanapé, amit olyan lelkes odaadással püfölt alig használt, zöld portalanítójával, elhalványulni látszott, és helyette egy olyan kép úszott be a lelki szemei elé, ami ugyan nem most történt, mégis olyan riasztó élességgel vette át az irányítást, mintha az iménti másodpercek eseményei pörögnének újra és újra le előtte.

Alec, ruhája fekete és fehér, mint a frissen hullott havon megjelenő árnyékok összeolvadt elegye, kék szemében milliónyi kérdőjelként felgyűlt bizonytalanság, csillogó félelem. A hulló szirmok, fehér szitáló pöttyök, lágyan kavarogtak az oltár mögött, a sejtelmes sötétségben figyelő Néma Testvér előtt, Lydia Branwell meseszép menyasszonyi ruhájának csipkés uszályánál. A padokon ülőkhöz tartozó döbbent arcok egy pillanatra őrült mosolyra késztették az alkalomhoz festőien kiöltözött boszorkánymestert, amikor azonban Maryse Lightwood elszánt és véreres szemeire esett a pillantása, ezen mosoly úgy hervadt le róla, mint annak a szerencsétlen cserepes petúniának a szirmai, aminek egyszer Magnus a „gondját viselte" valami naiv barátja kérésére.

- Magnus, hagyd el ezt az esküvőt. Most.

A férfi nosztalgikus átéléssel idézte fel a nő pulykaméregtől vörös arcát, amikor megmondta neki: addig nem megy sehova, amíg a kettejük által is kedvelt, most éppen tehénszínű és tehénbárgyú fiú, aki éppen tátott szájjal mered le az előtte lejátszódó jelenetre, el nem küldi.