Ha Menny és Pokol énekel... - Malec történetek

Impatience - Türelmetlenség

„Never thought I was the restless kind
Cause you keep running through my lonely mind
You tell me good things come to those who wait
But I got it bad and I can't stand it babe"

„Sosem gondoltam volna, hogy ilyen nyugtalan leszek,
Hogy a gondolataim majd örökké körülötted kerengenek
Azt mondják, a türelem rózsát terem,
De nélküled elveszítem a türelmem"

Alec egy hosszú asztal végén foglalt helyet, egy királynak is beillő trónszékben. A szék háttámlájának bonyolult fafaragásai jóval a feje fölé tekeregtek, egy komor, méltóságos uralkodó sötét fakoronájának benyomását nyújtva az árnyvadász fekete haja fölött. Nem is korona, inkább mint valami isteni glória. Nagy mestere lehetett a szakmának, aki ilyen végtelen türelemmel és precizitással kifaragta ezt a széket.

Az asztal dísztelen lapja a hatalmas, csarnoknak is beillő teremben nyújtózott végig a fal mentén, és több száz pár kéz ujjai doboltak rajta rendületlenül, unaloműzés gyanánt. A meg-megvillanó rúnák fekete vonalai halványan felfénylettek a gigászi csillár gyertyáinak reszketeg lángjában, ahányszor csak a tulajdonosaik megmozdultak. Az összegyűlt árnyvadászok arcáról csak a mérhetetlen unalmat, fásultságot, rezignáltságot vagy éppen növekvő dühöt lehetett leolvasni. Sokan pislogtak a csarnok falára felfüggesztett, méreteiben szintén impozáns órára, aminek monoton ketyegése felverte a halk mormolás még monotonabb szólamait. Az óramutató irtózatos lassúsággal állapodott meg az újabb perc elteltét jelző négyes számon, ám ez már egyetlen várakozóból sem váltott ki egy örömteli sóhajt. Már ez megy legalább két órája: hogy várnak az Inkvizítorra, hogy végre megkezdhesse ezt az átkozott Ülést, aminek körülbelül annyi értelme lesz, mit a mostani, két órás várakozásnak. Semmi.

Az Inkvizítor azonban csak nem jött, sem a Konzul, sem senki más a Klávé legmagasabb posztjairól.

Egyedül Alexander Gideon Lightwood, a Tanács magasrangú tagja ült a helyén, ám közel sem olyan tiszteletet parancsolóan, mint ahogyan azt elvárták volna tőle.

Ugyanis Alexander Gideon Lightwood, a komor köpenyében, a királyi trónszékében lázasan csillogó arccal és ködös kék szemekkel bámult maga elé meredten, miközben a kezével újra és újra végigszántott az egyébként is madárfészek haján.

Először az árnyvadászok nem vettek észre semmit; inkább a maguk kínjával voltak elfoglalva: hogyan lehet úgy ülni egy széken, hogy az még az illendőség határain belül maradjon, de mégse törjön ki a gerincük; hogyan nézzenek meredten egy pontot anélkül, hogy mások észreveszik a nyilvánvaló unalmukat.

Egy óra elteltével azonban ezek az udvariassági zsargonok lassan lehulltak az árnyvadászok vállairól, és egyre inkább az unalom dögletes mocsarába süppedtek, nem figyelve a következményekre, viszont annál inkább figyelve a környezetükre.

És így meglátták Alec Lightwood arcát.

Olyan volt, mint aki nem is ezen a világon jár; a tekintete ködösebb volt Angliánál, az arca vörösebb volt a Grand Canyonnál, és az ajka keskenyebb volt, mint azok a német utcácskák, amiken egy jobban megtermett ember már át sem fér. A lábai vadabbul doboltak a márványpadlón, mint egy latintáncos duónak, a kezei jobban remegtek, mint egy képzetlen sebésznek; és amiben görcsösen szorongatta nagyképernyős mobiltelefonját, aminek képernyőfénye riasztó árnyékokat varázsolt a fiú arcára. Az árnyvadászok nagy része meghökkenten bámulta a különös állapotban lévő fiút.

És a legnevetségesebb az egészben az volt, hogy a fiú arckifejezése egyáltalán nem a pánik, sokk vagy félelem rettegett maszkja alá költözött; nem, ez valami egészen más volt. A kék szemekben az óceán taraja nem félt, nem reszketett. Vágyakozó, fel-fellobbanó lángok emésztették ezt a háborítatlan óceánt.