az emberség három törvénye || dbh

A Közvetítő

Szerda este fél kilenckor a vérengzésbe és túszejtésbe fajult android-meghibásodásnak szerencsés vége szakadt Detroit Park Avenue-ján. A meghibásodott PL600-as modell egy civil és három rendőr életét oltotta ki, mielőtt deaktiválhatták volna. Az ügyet nehezítette, hogy a deviáns túszul ejtette a család kilencéves kislányát, és az azonnali meggyilkolásával fenyegette az őt megközelíteni készülőket. Az androidot a túsz biztonságba helyezését követően több helyen meglőtték, így a helyrehozhatatlanságig megkárosodott. A PL600 alkatrészeit a CyberLife magához vette, hogy vizsgálatokat folytasson a meghibásodás természetét illetően.

Meg nem erősített forrásból úgy tudjuk, a túszejtés közvetítője maga is egy android volt. Stábunk felkereste a Taktikai Beavatkozó Egységet vezető Allen Rendőrkapitányt, de adásunkig nem kapott választ.

A három alak csendben vágott át a tévéközvetítést hallgató tömegen. Tökéletes testtartásuk és puha lépteik természetellenessé tették megjelenésüket, de még így sem sokan figyeltek fel rájuk. Nem beszéltek, mégis tökéletesen egyszerre léptek, ugyanabba az irányba tartva. Koordinált mozdulataik és sikk egyenfelöltőjük ellenére, első látásra, nem sok közös volt bennük.

Egy RK100.

Egy RK200.

És egy RK800.

Az eső nem látszott zavarni őket, bár nem mintha sok – akármi – kárt tehetett volna szintetikus bőrükben, vagy porceláncsontjaikban egy kis víz. A három android LED jelzője szinkronban lüktetett, haloványkék fénybe vonva arcuk oldalát, miközben egyre közelebb látszottak kerülni céljukhoz. Az utca emberei futó pillantásokat vetettek rájuk, undorodó vagy éppen csodáló tekintetek kereszttüzében kanyarodtak le egy szűkebb, piszkosabb, kihaltabb sikátorba. Hirtelen álltak meg, mintha falba ütköztek volna, a momentumot testük mintha teljesen elnyelte volna.

Megérkeztek.

Egy bár előtt álltak. A bentről kiszűrődő lilás neonfény a tócsákkal együtt elfolyt a járdán. Haloványan még a zenét és a fojtott hangú beszélgetést is hallani lehetett. A férfi, aki a csoport vezetőjének tűnt – az RK800-as modell – előrelépett, és fittyet hányva az ajtóra ragasztott „Androidoknak belépni tilos!"  táblára, betoppant a bárba.

A becsukódó üvegajtó kizárta a doboló eső hangját, így hagyva, hogy annak helyét átvegye a feszült csend, melyet az android feltűnése okozott, és melyet csak a tévében közvetített hokimeccs tört meg. Az android megállt a küszöbön, és pillanatok elteltével már tudta is minden jelenlévő személy nevét, életkorát, foglalkozását és priuszát. Beleértve az emberét, akiért itt volt.

Csöndes, megvető mormolás kísérte mozdulatait, ahogy a bárpultra görnyedő alak felé lépett. A férfi arca puszta, emberi szemnek nehezen lett volna kivehető a gyér megvilágítás, és a fésületlen, ősz haj miatt, ami a szemébe hullott. Az androidnak még csak nem is kellett a szaglószenzorait használnia, hogy megállapítsa; egyenesen bűzlött az alkoholtól.

- Anderson hadnagy? – kérdezte, bár már úgyis tudta a választ. A férfi vetett rá egy pillantást a szeme sarkából, reakcióját az android érzelemfelismerő programja „közel ellenséges" alatt kategorizálta. – A nevem Connor. Én vagyok a CyberLife által küldött android.

Mivel nem érkezett válasz, Connor folytatta:

- Kerestem önt az őrsön, de senki nem tudta, hol lehet. A kollégái tájékoztattak, hogy valószínűleg a közelben iszik valahol. Szerencsém volt, hogy az ötödik bárban megtaláltam.

- ...Mit akarsz?

Bár a válasz elég egyértelműen csupán azért hagyta el a hadnagy ajkait, hogy végre megszabadulhasson az androidtól, az kapva kapott az alkalmon, hogy csupán egy pillanatra is megragadhatta a férfi figyelmét.