az emberség három törvénye || dbh

A Dadus

Kara talán nem volt olyan fejlett, mint társai. Talán nem volt képes minden egyes tényezőt a pillanat ezredrésze alatt figyelembe venni és a legjobb döntéssorozatot meghozni. Talán csak egy CyberLife által feltuningolt háztartási robot volt, de még ő is felismerte, hogy ez a szituáció nem vezet sehová.

Hank Anderson hadnagy az egyoldalú tükör túlfelén állt, és ordított. Az android, aki vele szemben ült az asztalhoz láncolva, valószínűleg még a hallószenzorait is kikapcsolta; a férfi hiába csapkodta előtte az asztalt, nem ért el vele semmit. Carlos Ortiz HK400-asa mereven meredt maga elé, mintha lefagyott volna, de Kara pontosan tudta, hogy mindent ért, ami körülötte történik – ahogy azt is, mi vár rá ezek után.

- Feladom – tette fel kezeit a hadnagy, és hátat fordítva gyanúsítottjuknak kisétált a kihallgatóból. A kinti térben aztán ledobta magát egy székbe, és ködös tekintettel nézett fel a csöndben álldogáló három androidra.

- Ennek így semmi értelme – szólalt meg a sarokban álló két férfi egyike (Gavin Reed detektív és Chris Miller rendőrbiztos, ahogy azt Kara rögtön megtudta). Fáradtan megvakargatta borostás állát, és bár hangja érdektelenségről árulkodott, éles tekintetét egy pillanatra sem vette le a fogoly androidról. – Miért nem keményítünk be egy kicsit inkább? Hisz' ha belegondolunk – úgysem ember...

- Hasztalan lenne – torkollta le a detektívet Kara. – Androidok nem képesek fájdalom érzékelésére. Csupán tönkretenné, és akkor végképp nem lennénk képesek vallomást szerezni tőle. Sőt, a deviánsok, ha fenyegetve érzik magukat, hajlamosak önmegsemmisítésre.

Reed detektív a női androidra fordította tekintetét, hitetlen, mintha abszurdnak tartaná, hogy az visszabeszélt neki.

- Akkor mégis mit tetszik javasolni, Sophia? – gúnyolódott a férfi. Kara mélyen a szemébe nézett.

- Majd én kikérdezem.

Reed hangosan felröhögött, és Miller, kissé halkabban ugyan, de csatlakozott hozzá. Hank nem adott így hangot kétségeinek, de arcára vicces kis mosoly kúszott, ahogy végigmérte az androidot.

- Már elnézést – szólalt fel Kara, hang stabil és magabiztos –, de mégis mit gondolnak, miért vagyok itt?

- Hú baszki, ez komolyan beszél – vihogott Gavin. Hank legyintett.

- Nem mintha bármi vesztenivalónk lenne. Tiéd a pálya.

Kara ellépett a faltól, és az ujjlenyomat-olvasóra helyezte tenyerét. A szintetikus bőr leolvadt kézfejéről, ahogy csatlakozott az ajtó zárrendszeréhez, és feloldotta azt. Feltartott fővel belépett a kihallgatószobába.

A HK400 csak egy egészen kicsit, éppen annyira, hogy megnézze, ki jött be, felpillantott. Kara látta rajta a felismerést – ezúttal egy fajtársa áll neki vallatni. Kara egy hosszú másodperc erejéig tetőtől-talpig végigmérte. Az androidot az áldozat vére borította, de még a saját rendszerében futó thirium nyomai is fellelhetőek voltak, szinte egész testén. Ennek oka az android karjait és arcát borító kisebb-nagyobb megrongálódások lehettek. Behorpadások, zúzódások, vágások, cigaretták után maradt égésnyomok – egyszerűen túl sok ahhoz, hogy a legtöbbje baleset lehessen.

Kara, miközben agya sebesen feldolgozta az információt, helyet foglalt az androiddal szemben. Programja azt javasolta, kedves mosollyal forduljon a gyanúsított felé, szóval így cselekedett.

- Szervusz.

Semmi reakció egy elhaló sóhajon kívül – a HK400-as hűtőrendszere akaratlanul is elárulta, hogy az android mekkora stressz alatt állt. Legalább az audio-processzorai újra működtek.