◦∘ 1. ∘◦

2.9K 166 8
                                    

Körbeölel a puha ágyneműm, teljesen magába szippantva engem a világ minden nyűge elől.
Bár maga a létezés is egy nyűg. Nem is akármekkora.
Hallom, hogy könnyed léptek halkan kopognak a szőnyeggel elfedett parkettán. Kinyílik a szobám, egyetlen menedékem ajtaja és orromba szökik a sercegő rántotta és szalonna nyálingerlő illata.
Nem láthatom, mégis tudom, hogy mosolyog.
Mosolyog, mint mindig, mikor bejön hozzám.
Lassú lépésekkel közelíti meg a függönyt, melyet óvatosan széthúz, beengedve ezzel a Nap fényét és melegét.
Pedig tudja, hogy haszontalan. Mégis minden reggel megteszi.
- Kelj fel, Jin. Mindjárt kész a reggeli.-olyan lágyan szólal meg, mintha azt hinné, hogy a legédesebb álmomból keltett volna fel, de valójában már régóta fent voltam. Órák óta. Egyszerűen csak nem akartam, hogy még több ideig kelljen velem foglalkoznia.
Hisz így is elpazarolja rám az értékes éveit.
Gyengéd nyomást érzek az oldalamon, ahogy kezét a takaróval elfedett testemre vezeti.
- Álomszuszék.-búgja halkan.
- Ébren vagyok.-szuszogom a párnámba, amire elneveti magát és kimegy a szobámból, nyitva hagyva az ajtót. Csak akkor szólal meg, mikor már majdnem elérte a konyhát.
- Akkor gyere enni.
Sóhajtva egyet dobom le magamról a meleget nyújtó textil rétegeket és mezitláb indulok a kellemesebbnél kellemesebb illatokkal teli helységbe.
Kezemet, ujjbegyeimet, tenyeremet lassan vezetem végig a falon, s közben talpam alatt érzem nyugtató surlódását a szőnyegnek. Befordulok pár lépés után, végigsimítok az asztal szélén, de lábam nekiütközik a széknek és reflex szerűen belemarkolva a szélébe tartom meg nehézkesen félig elvesztett egyensúlyom.
Hallom, hogy Namjoon összerezzen ültében és hogy hátrébb csúszik a saját ülőalkalmatosságán, hisz lába sérti a fával fedett padlót, ezzel szörnyű, nyikorgó hangot hallatva. Tudom, hogy visszafogja magát, hogy ne segítsen. Tudja, hogy úgysem hagynám.
Ne segíts, kérlek. Így se kellett volna már erre a pontra eljutnod.
Élvezned kéne a saját életed és nem az én világom szerint szenvedni, hogy eljátszhasd az angyalt.
Kiegyenesedek és a támlájánál fogva fordítom magam felé a széket, majd leülök és felé fordítom a fejem. Halványan elmosolyodom, hátha ez segít az aggodalmán.
Előre nyúlok a villáért, de véletlenül a forró tojás az első dolog, ami ujjaim útjába kerül és felszisszentve húzom vissza a kezemet.
- Jól vagy? Nagyon megégetett? Hozzak rá vizes ruhát?-már nem bírja magában tartani a kérdéseit, nem tudja tovább nézni az ügyetlenkedésem.
- Semmi gond.-felelem halkan. Ismét megpróbálkozom belevágni az evőeszköz elérése hadműveletbe, ám ezúttal kisebb-nagyobb nehézségek által, de sikerül.- Jó étvágyat.
- Neked is.
Lassan eszünk. Leülepedik közénk, sötét fágyolt borítva ránk; a csend. Zavarja, nagyon jól tudom, ezért is kapcsolja be a rádiót. Hallgatjuk a híreket, zenéket, amit épp leadnak azon az adón.
Szörnyű vagy, Kim Namjoon. Mindent értem teszel és semmit sem magadért.
Mikor ideköltöztünk, teljesen máshogy nézhetett ki a lakás. Nem tudom pontosan, mert sosem láttam, de rengeteget alakított rajta.
Rengeteget... mindent.
A szobámból kiindulva és annak belsejébe a legpuhább szőnyeget tette, azzal magyarázva, hogyha kiszállok az ágyból, az első dolog, amit megérzek, ne a jéghideg parketta legyen. A konyhába és a nappaliba nem tett, hogyha esetleg eltörnék valamit, minden apró szilánkot megtalálhassak. A többi szobába nagyon ügyelt rá, hogy semmilyen törékeny tárgy ne helyezkedjen el. Sőt, az a nagyszerű ötlete támadt, hogy az étkészletet is úgy szerezte be, hogy extra tartós legyen, akár a negyedikről is ledobhatnám, ugyan olyan állapotban maradna, mint fény korában. Egy egész napon keresztül az asztal sarkához verdeste a poharakat, tányérokat és amit talált, hogy letesztelje őket.
Az asztal széleit levágta, hogy ne hegyes sarkuk legyen, hanem enyhén domborított, ha esetleg nekiütköznék bárminek. A falakról is levette a képeket. Kivágta az alsó ajtófélfát, hogy ne tudjak elesni benne, mikor kilépek a szobámból. a kertbe magasabb kőfalat állított a növényeinknek, hogy ne tudjak rajtuk átgázolni, még véletlenül se, de persze hagyott nekem egy aprócska bejáratot. Végül, miután már minden négyzetcentimétert elég biztonságossá tett, eladta a televíziónkat, amit régen együtt vettünk. Nem akarta, hogy kellemetlenül érezzem magam, ezért beszerzett egy rádiót, amit előszeretettel használ. Szerinte jót tesz nekem, ha tisztában vagyok a mai világ dolgaival, de én csak annyit tudok, hogy néhány műsorvezetőnek irritáló hanglejtése és kiejtése van, szörnyű humorral megspékelve.
- Finom volt?-kérdi, miközben elhúzza előlem az immáron üres tányérom.
- Igen, köszönöm.
Csend.
A mosogatóhoz lép, hallom, ahogy feltűri az ingjét a könyökéig és azt is, hogy elmossa a bepiszkított edényeket.
- Szeretném, ha ma te is velem jönnék a parkba.-mondja könnyedén, a számomra elviselhetetlen szavakat.
Kimenni. Innen.
Namjoon egy hónapja, minden héten kétszer elmegy a közeli parkba, hogy kitisztítsa a fejét és magába szívja a friss levegőt.
De nekem erre nincs szükségem. Nem akarom, hogy kimenjünk és mindenki számára nyűg legyek. Tudom, hogy az vagyok, csak túl kedvesek az emberek, hogy ezt bevallják.
- Nem akarok.-feleletem tömör, egyszerű és őszinte, de nem hatja meg, most nem.
Fél órával később már a parkban ültünk az egyik padon.
Beszélgetünk. Olyan, mintha izgatott lenne. Hangja meg-meg remeg, mégis pozitív érzelmeket sugároz folyamatosan magából.
- Mindjárt jövök!-s már el is tűnt. Mielőtt reagálhattam volna, felpattant és ott hagyott. Összeérintettem a kezeimet és összébb húztam magam. Védtelen vagyok, túlságosan is.
Eltel egy perc.
Két perc.
Három.
Négy.
A remegés többször is végigfut a testemen, majd elfoglalja örökös helyét és megállás nélkül mozgatja végtagjaim. Egyedül vagyok a külvilágban és tudom, hogy senki sem figyel rám. A legtöbben akkor is tovább sétálnának az utcán, ha elsikítanám magam, hisz az emberek mindig is siettek és ez az évek során sem változhatott túl sokat. Ez a dolguk. Fel sem nézve a telefonból, könyvből, bármiből, csak mennek a fejük után, mindent és mindenki mást hátra hagyva. Engem is.
A gombóc egyre csak növekszik a torkomban és félő, hogy kitúrva az ádámcsutkámat a helyéről szakítja át a bőröm. De én csak tűröm. Könnybe lábad a szemem, de nem hagyom, hogy akár egy is elhagyja a könnycsatornám. Magamban tartom, minden maradék lélekjelenlétemmel. Hisz, ha látnák, hogy végiggördül az arcomon, egy gonosz gondolatokkal megáldott ember biztos kihasználná, hogy ilyen törékenyen ülök itt.
Egyedül.
- Megjöttem.-hallom meg a nevetését és segélykérő pillantásokkal fordítom fejem a hang irányába, miközben egy szaggatott sóhajt engedek szabadjára cserepes ajkaim közül.-Igazából hátsó szándékom volt arra, hogy elgyere velem.
- Micsoda?
- Hoztam neked ajándékot.-mondja boldogan és csak annyit érzek, hogy két valami a térdemhez ér, rájuk nehezedik és a következő cselekedétől azonnal lefagytam, ugyanis végignyalt az arcomon.
Ledöbbenve meredek előre és csak lihegést hallok, amit nem a barátom ad ki magából. Megfogja gyengéden a csuklómat és kezeimet úgy irányítja, hogy átöleljem az ajándékát.
Puha.
Magamhoz ölelem, közben elkezdem simogatni. Ujjaimat hosszú szőrébe vezetem és érzem, hogy szívem szép lassan túlcsordul a boldogságtól.
- Egy kutya?-kérdem tőle hitetlenkedve, míg tovább dögönyözöm megállás nélkül a jószágot, aki mindezt nagyon élvezi, hisz egyre közelebb és közelebb bújik hozzám, szinte tenyerembe simulva.
- Igen.-neveti el magát.-Ugye örülsz?
- Persze, hogy örülök! Egy négy lábon járó szeretetgombócról van szó!-kacagom el magam és újdonsült házikedvencem ismét végignyal az arcomon, amit én egy fülig érő vigyor kíséretében törlök le.

- Adam! Gyere ide.-paskolom meg magam mellett a helyet a fotelban és ő boldogan mászik fel, majd teszi kobakját a combomra.
Már hónapok óta velünk él és feldobja az unalmas minden napjaimat. Ha Namjoon elmegy vásárolni vagy dolgozni, akkor sem vagyok egyedül, hisz ő mindig itt van velem és vigyáz rám. Annyira felszabadultam, hogy van egy társam, hogy néha kimerészkedek megsétáltatni, persze csak Namjoon kíséretében.
- Kezdhetjük, uram?
- Természetesen, uram.-válaszoltam vigyorogva.
- Kérem, hölgyeim és uraim. Hallgassák figyelmesen Kim Seok Jin énekesünk csodálatos előadását.
- Kim Nam Joon zongoraművész közreműködésével.-tettem hozzá kuncogva.
Leül a nappaliban elhelyezett székére a hangszer mellett és halkan megköszörüli a torkát, ezzel jelezve, hogy mindjárt lefogja nyomni az első hangokat a billentyűn.
Ujjai gyengéden járják be a zongora egész lényét, elkápráztatva halló járataimat. Adamet simogatva kezdek bele az éneklésbe, lehunyt szemekkel, a legmagasabb hangszínemet is szabadjára engedve. Namjoon szerint van érzékem a zenéhez, bár sosem hiszem el neki. Azt mondta addig nem nyugszik, míg ismert énekes nem leszek. Valóban élvezem a csodás oktávok kiéneklését, ám túl gyengének érzem magam, mentálisan és fizikailag is ahhoz, hogy dolgozzak, bármit. Hogy őszinte legyek, szerintem már sosem fogok teljes életet élni.

- Jin! Jin! Nézd, mit találtam. Énekverseny felnőtteknek! A fődíj se semmi ám! Ha ezt megnyernéd, az felér egy lottó főnyereménnyel.
- Ha megnyerném.-nevetem el magam.
- Ne csináld már megint ezt. tudom, hogy simán leversz mindenkit. Egy híres előadónak sincs olyan gyönyörű hangja, mint a tiéd.
- Elfogult vagy.-fordulok a másik oldalamra, ezzel lezártnak tekintve az erről való felesleges veszekedést. Halkan sóhajt egyet, majd eltereli a témát egy másik irányba, de másnap megint felhozza, aztán megint és megint. Minden nap.
- Kérlek, születésnapom alkalmából.-könyörgi sírást tettető hangon.
- Hagyj már békén a hülye ének versenyeddel.
- Itt a lehetőség, hogy megmutasd a világnak ki vagy te valójában. Jin, ilyen lehetőséget butaság lenne csak úgy annyiban hagyni.
- Nem akarom.
- Végre mások is láthatnák, hogy milyen csodálatos vagy valójában, hogy mennyi mindent elértél az életben, hogy milyen nehézségek árán i-
- A világnak nincs szükségre egy vakra! Ne prédikálj nekem, hogy milyen könnyű dolgokat tehetnék és hogy mennyire maradjak pozitív, hogy hogyan éljem az életem, mert rohadtul nem tudod miken megyek keresztül. Csak egy napig próbálj meg úgy élni, mint én és majd meglátjuk ki sír semmit se téve a jövője érdekében!-fakadok ki, mielőtt befejezhetné a mondatát. Elmém dühtől, fájdalomtól elborult, ezért nagy léptekkel sietek a szobámba és magam mögött becsapva a nyílászárót, elfekszem az ágyamban.
Nem édekel. Sose érdekelt. Hagyjon engem békén ezzel az őrültséggel.
Kattan a kilincs, ahogy nyomódik lefelé és én egyből felkapom rá a fejem.
- Menj m-
- Csak Adamet engedem be.-hangja megtört, csalódott, de legfőképp fájdalmas. Szörnyen fájdalmas.
Becsukja maga után az ajtót és eltűnik a lakásban.
Adam lassan felmászik az ágyamra, majd mellém kuporodik és lehunyva szemeimet simogatom fejét.
- Egy idióta voltam, mi?-kérdem tőle suttogva, bár nem tudom milyen reakciót várhatnék tőle. Egyedül a mimikája árulná el a gondolatait, enyhén oldalradöntött feje vagy hatalmas szemei, amivel engem pásztáz, de ezekkel a jelekkel én nem sokra megyek.
- De ő is megérthetné a helyzetem.-sóhajtom, majd fejemet a párnák mélyébe süllyesztve, pár perc elteltével kínzó gondolataimat elengedve, elszenderülök lassan.

ʟᴜʟʟᴀʙʏ - ɴᴀᴍᴊɪɴWhere stories live. Discover now