Hetekig készültem rá, nem hagyom, hogy ez itt és most kárba vesszen. Olyan nagy levegőt veszek, hogy szinte belülről szétfeszíti a tüdőmet, majd fokozatosan kifújom a bent tartott szén-dioxidot.
- Hány ember van bent?-kérdem halkan. Az izgatottságomnak hála, még ebbe a mondatszörnyetegbe is beleremegett a hangom.
- Nem lehet több ötvennél.-mondja mosolyogva Jungkook és gyengéden megérinti a vállamat, hogy ezzel is bíztathasson.-Menni fog.
Válaszul bólintok egy aprót, majd mikor meghallom a nevemet azonnal elindulok. Kinyújtom a karomat, végigsimítva a függönyön, mely a színpad hátsó részében helyezkedik el, majd mikor hallok egy dobbantást, megállok. Megbeszéltük Jungkookkal, hogy így jelez majd, ha elérem a pódium közepét. Halovány, félénk mosollyal fordulok arra, amerre élesebben hallom a közönség által kreált zajokat.
- Kim Seok Jin?
- Igen.
- Mesélj egy kicsit magadról.
Megremeg a kezemben a mikrofon, de csak közelebb tartva azt enyhén kicserepesedett ajkaimhoz, szinte suttogva szólalok meg.-Pár éve elvesztettem a látásom, ami rengeteg mindenben meggátolt. Változtatnom kellett az életemen, nem is keveset. Végül azért vagyok ma itt, mert az egyik barátom addig noszogatott, míg bele nem egyeztem, hogy nem ülök tovább otthon, teszek végre valamit magamért, ezáltal érte is.
Néma csend.
- Sok sikert.-mondja bátorítóan az egyik zsűri tag.
Érzem, ahogy az andrenalin körbefut a véráramlataimon, felpezsdítve az agyam minden egyes apró sejtjét. Egészen eddig féltem és bújkáltam a saját sorsom elől, de itt az ideje, hogy megmutassam mire vagyok képes. Mintha egy pillanat alatt újjá születtem volna. Már nem az a szorongó látássérült kisfiú vagyok, mint egy félszekundummal ezelőtt, hanem egy férfi, aki a színpadra született.
Közelebb emelem magamhoz a mikrofont, miközben bal kezemmel intek egy aprót, hogy elkezdhetik játszani az alapot. A hegedű lágy, melankólikus dallama száll először a levegőbe, teljesen megborítva ezzel elmém. Elergyednek az izmaim, immáron nem feszülten állok megannyi ember előtt, hanem mint aki hazaérkezett. Kinyitom a szemeimet, s habár a lélektükreimet csak a feketeség érheti el, egész lényemet majd a csillogás fogja körbehatárolni.
Első hangok a zongorán. Folyamatosan koncentrálok, így mielőtt még teljesen átszellemülnék, muszáj egy aprót végignyalom kiszáradt ajkaimon, de mielőtt tovább görgetném feleslegesen a gondolatmeneteim, eszembe jut melyik hangszert fogom legközelebb meghallani. Féloldalasan elvigyorodom, még mielőtt hallójárataimon keresztül eljutnának hozzám a szintetizátor billentyűi. A csörgők pedig jelzik számomra, itt az idő, hogy elkápráztassak mindenkit.
Előrébb lépek a közönség felé, majd elkezdem visszafogottan énekelni a dalszöveget. Szinte tapintható a megdöbbentség, ahogy belefogok az orosz dalba. Mérnöki pontossággal követem a kotta szerinti hangokat, szépen ívelve minden egyes fél- és egész hangot. Saját munkámat segítve, szabad kezemmel gesztikulálok, ezzel is emlékeztetve magam arra, hogy éppen melyik hangszínre kell odafigyelnem. Első hajlítás és a közönség máris tapsol, az én ajakgörbületem pedig egyre csak növekszik. Lassan egyre gyorsabban kezd verni a szívem, ahogy az első áriához közeledünk, de ez tánoríthat meg, sőt épp ellenkezőleg.
Enyhén behajlítom a térdeimet, ahogy ujjaimat a magasba emelem. Teljesen leejtetem az állkapcsom, hogy még tisztábban adhassam ki a magas c-hez hasonlatos orgánumokat. A közönség tombol, több ezer tenyér csattan a magasban egymáshoz.
Ötvenen vannak, mi, Jungkook?
Elvigyorodva élvezem a sikerem, ám ezzel még nem végeztem, sokkal jobban leakarom venni őket a lábukról, hogy biztos legyen a sikerem.
A hegedűk és a billentyűk hangjai olyan szépen illeszkednek, mintha épp viadalra hívnák egymást, ezzel is felpezsdítve versenyre kész vérem.
A második felvonásba is visszafogottabb, lágyabb hangnemben kezdek bele, majd mikor jön a kedvenc részem, minden hangomat szabadjára engedem, ezzel őrületbe kergetve a helységben lévőket. Mielőtt bármit is reagálhatnának, megduplázom az egészet és pár ritmussal gazdagabb részben még háromszor kiéneklem nekik, egyszer három oktávval fentebb, csak hogy biztos legyek a dolgomban.
Kiszállok Jungkook kocsijából, miután vagy hatszor megnyomtam a dudát, majd kilépve a járműből sietek a házhoz. A bejárati ajtó csapódik és én akaratlanul is megsokszorosítva léptem futok felé. Nem érdekel, hogy bármikor hasra eshetek a saját lábamban vagy másban, ami az utamba kerül. Szabadnak érzem magam.
Teljes erőből rohanok neki a mellkasának, majd aggódó karok fogják közre keskeny derekam, ezzel megóvva engem a fájdalmas földetéréstől.
- Jin? Hol voltál? Mi történt?-ostromoz kérdések hadával, de nem kaphat mást válaszul, csak a világ legőszintébb mosolyát tőlem.
- Tovább jutottam, Namjoon.
______________
Jin fellépését/dalát a fent látható videóban megcsodálhatjátok.
