Idegesen dobogok a padlón a lábammal, szorosan összefont ujjakkal, ahogy próbálok lazítani a gyomorgörcsömön. Képes vagyok rá, tudom, hogy igen. Tudnom kéne, de most mégis elöntöttek a kételyek és nem tudom melyik gondolatomnak hihetnék. Szúr a mellkasom, ami a légzésgyakorlatok használatára késztet, de érzem, hogy közben a vér teljesen kiszáll a testemből egy szempillantás alatt, ezzel gyötörve engem még inkább.
- Jin, nyugodj meg.-hajol közelebb hozzám Jungkook. Orrjárataimat elönti a gyengéd szappan illatta, ami enyhén szólva megmosolyogtat, már ezzel is segítve az izgatott állapotomon.
- Csak úgy, mint eddig. Ügyesen, karizmatikusan, bátran.-kezdi el lágyan masszírozni a vállam, hogy lazíthasson a feszes tartásomon. Halkan sóhajtok egyet, nagy levegőket veszek, összehúzva ezzel a rekeszizmom, majd lassan, fokozatosan engedem ki azokat. Lehunyom a szemeim és próbálok bíztató dolgokra gondolni és nem arra, hogy vajon elég mézet és vizet ittam e.
Felállok a székemből és lépkedni kezdek, ahogy a fejemben ismét átfutom a szöveget, ritmussal, dallammal együtt, hogy a legminimálisabb hibát is elkerülhessem.
- Kim Seok Jin?-kérdi egy számomra ismeretlen hang, mire a vállam felett az irányába fordulok és bólintok egy aprót.-Tíz perce van hátra.
Késő, ismét eluralkodik rajtam a félelem és a testem azonnal vad remegésbe kezd.
- Jin...-pattan fel a helyéről Jungkook, ahogy megszünteti a köztünk tátongó távolságot. Szembe áll velem és finoman vállaimra helyezi a kezét.-Ügyesnek kell lenned.
- Tudom, megígértem Namjoonnak, hogy megnyerem.
Szakadozottan engedi ki az eddig bent tartott levegőt, majd remegő hanggal szólal meg ismét.-Muszáj ügyesnek lenned, mert lehet ez az utolsó dolog, amit látni fog tőled.
Testem minden porcikája azonnal rándul össze, ahogy felkapom a fejem.-Tessék?
- Namjoonnak végső stádiumú rákja van. Azért utazott el, hogy a kórházban kihúzza még addig, amíg lehetséges.
Akaratlanul is megjelennek az agyamban az emlékképek. Hányszor volt, hogy nem vettem észre, hogy rosszul van? Hányszor rejtette el előlem a fájdalmát? Elmémet elöntik a keserű gondolatok, amint hirtelen veszek egy teljes fordulatot és azonnal futni kezdek a kijárat felé. Nem érdekel, hogy eleshetek, hogy nem tudom pontosan merre kell mennem, csak még utoljára had ugorhassak a karjai közé. Érezhessem a mogyoróvaj tusfürdőjének illatát, csókjainak érintését az arcomon, csak had hallhassam még egyszer nevetni.
- Jin! Nem mehetsz el!-kiált utánam, de én mit sem törődve rohanok, hogy minél előbb magamhoz szoríthassam barátom.- Namjoon nem akarta elmondani, azt akarta, hogy ma fellépj. Hogy megnyerd a pénzt és tudj gondoskodni magadról.
Már épp az ajtóhoz érintem a tenyerem, mikor ledermednek lábaim. Erőtlenül felzokogok.
Namjoon annyi mindent megtett értem. Akkor én is képes vagyok legalább ennyit megtenni érte, nem?
- Had... had beszéljek vele.-nyöszörgöm fogaim keresztül kiszűrve a szótagokat, ahogy próbálom magamban tartani a felgyülemlő fájdalmat, mely körbehatárolja minden egyes testrészem. Kinyújtom a kezem, s szinte azonnal érezhetem is benne Jungkook telefonját. A fülemhez emelem és Namjoon rögtön bele is szól a készülékbe.
- Halló? Jin, te vagy az?
Nem merek megszólalni, egy árva hangot se merek hallatni.
- Sok sikert a fellépéshez, már itt ülök a gép előtt és drukkolok.-neveti el magát, mely késdöfésként hat rám. Halántékomra fogva kezdek el bömbölni, mintha csak egy kisgyermek lennék.
Namjoon szipog egyet a vonal másik végén,ami a tudtomra adja, hogy ő sem bírja tovább könnyek nélkül.-Tudod, igaz?
Hümmögök egyet, hisz más válaszadásra képtelen lennék. Sarkaimra helyezve testsúlyom megfordulok és odébb sétálok a nyílászárótól.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudok többet vigyázni rád.
Tenyeremmel próbálom letisztítani lélektükreim vérétől ragacsos arcom, mely kisebb nagyobb sikerek árán teljesül.
- Fáj?-kérdem elcsukló hangon, hisz másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy milyen szörnyű lehet neki.
- Nagyon.-zokog fel, s hangosabb sírásba kezdünk, mint eddig valaha.-De nézni foglak téged és történjék bármi én büszke leszek rád.
- Megfogom nyerni. Megfogom tenni érted.
- Szeretlek.
- Én is téged.
Ez volt az utolsó mondat, amit hallhattam a fellépésem előtt. Talán nem is baj, hogy nem tudtunk elbúcsúzni, hisz lesz rá máskor is alkalmunk. Bontottam a hívását, majd teljesen megszabadulva a végigcsorduló könnyektől, lassan, kimérten sétáltam fel a színpadra.
Meghajoltam, majd ujjaim közé fogva a mikrofont, ajkaimhoz emeltem, hogy elkezdhessem a jól betanult francia dalomat.
Szív dobbanások neszei, lágyan felaraszol mellé a kórus, s a lelkem legmélyéből, átszellemülve fogok bele az érzelmek teljes átadásába.
,,Pourquoi je vis, pourquoi je meurs?"
Miért élek, miért halok?
- Te mit szeretsz a legjobban bennem?-kérdem vigyorogva, ahogy lelógatom a lábam a padkáról. Végignézek a tájon, ahogy a Nap sugarai meleg árnyalatba borítják a tenger hideg felszínét.
- Mindent.-hallom meg a kuncogását, mire gyengéden mellkason legyintem.
- Ez nem válasz.
- Soroljak fel mindent?-ahogy rápillantok röngtön szemben találom magamat a gyönyörű gödröcskéivel és a kirívó pillantásával, ezért csak egy apró pírral az arcomon elfordulok.
- Akkor mit szeretsz a legjobban magadban?
- Az életem.-búgja boldogan, teljesen a fülemhez hajolva.
„Pourquoi je ris, pourquoi je pleure?"
Miért nevetek, miért sírok?
- Miért takarod el a szádat, mikor nevetsz?-néz szemeimbe olyan őszintén, hogy égetőnek érzem pillantását.
- Nem szeretem.
- Miért nem? Olyan aranyos.-mondja vigyorogva, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölte volna velem, míg az én mellkasom színültig megtelik pillangók hadával, melyek játékosan kergetni kezdik egymást.
„J'aimerais mieux être un oiseau"
Jobb szeretném, ha egy madár lehetnék
- Mit csinálsz?
Köntösbe bugyolálva, fogkefével a számban sétálok az előszobába, ahol áll a faforgács, miközben Namjoon hetedjére üvölt fel amiért a körmére előbb talál rá a kalapács fejével, mint a szegre.
- Madár házat.-motyogja ujjával a szájában.
- Miért nem veszel egyet?-pislogok rá értetlenül, mire csak válla felett hátra fordul felém, egyenesen lélektükreimre vezetve tekintetét.
- Mert így érezhetik, hogy minden szeretetem beleadtam.
„Je suis mal dans ma peau"
Nem érzem jól magam a saját bőrömben
- Talán jobb is, ha nem látom magam vagy a körülöttem előket.-gondolkodom el hangosan.
- Miről beszélsz?
- Így nem mérhetem magam másokhoz, hogy ők mennyivel szebbek nálam.-nevetem el magam feszülten.
- Ne butáskodj már. Bárhogy te vagy a leggyönyörűbb.
- Megőrültél.-kuncogok fel, mire csak gyengéden vállon vereget.
- Jin, minden reggel én keltelek fel és hidd el; kócos fürtökkel, félig nyálas arccal, csipás szemekkel is te vagy a legszebb a világon.
„Dodo l'enfant do"
Dludj gyermekem, aludj
Felemelve a súlyos takarórétegeket begubózom mellé. Derekamat cirógatja ujjbegyei, ahogy lehunyt szemekkel bújok érintésébe, ezzel még közelebb férkőzve hozzá. Mellkasunk összeér, s magamon érezhetem minden egyes szívdobbanását.
- Jin.-szólal meg olyan halkan, hogy alig hallottam meg mézédes hangját.
- Hm?
Ujjaival állam alá nyúlva felemeli fejem, s mielőtt bármit reagálhatnék, összeérinti ajkainkat. Fel sem fogom a történteket, ennek ellenére lágyan tarkójára simítok és finoman falom párnácskáit, melyek tökéletesen illeszkednek az enyémhez. Egész felsőtestemben szétrebbennek a szárnyas lényecskék, megremegtetve ezzel engem. Megrebegnek pilláim, s minden érzelmemet próbálom ebbe az apró csókba sűríteni, hogy érezhesse mennyit is jelent nekem valójában a puszta létezése.
Elválik tőlem, hiába kiált a szervezetem és lelkem még többért, meg sem szólalok, csak mosolyogva ölelem még szorosabban, mint még eddig soha.
- Jó éjt.
- Jó éjt.-súgom halkan.
____________
Amennyiben szeretnéd hallani Jin finálé dalát, a fent megjelenített YouTube videóban megnézheted/hallgathatod.
