A ceremóniának vége, s körülöttem már mindenki zokogva hagyta el a helyet, de én egyszerűen képtelen voltam rá. Remegve teszem a kezem a sír szélére, ahogy lassan leereszkedem és leülök mellé a földre.
Nem tudok már sírni. Napok óta csak ezt teszem. A szervezetem már immunissá vált az általános szorongás és üresség érzetéhez, ezért képtelen még ennél is több könnyet kibocsájtani magából.
Térdeimet mellkasomig húzom, ahogy magamhoz ölelem lábaimat. Beillesztem hallójárataimba a fülhallgatót, majd elővéve a kis mp3 lejátszót, megforgatom azt csontos ujjaim közt.
- Komolyan, Namjoon? Ki használ manapság mp3-at?-nevetem el magam fájdalmasan. Lenyomom a lejátszási gombot és azonnal érzem, ahogy összeszorul a szívem.
- Drága Jin.-szólal meg jellegzetes mély orgánumával, majd elkacagja magát.- Nem tudom mit mondhatnék, hisz sosem készültem fel rá, hogy egyszer majd búcsúlevelet kell majd írnom a számomra legfontosabb személynek.-mély levegőt vesz, kissé elcsuklott hangon fog bele újabb mondatába.-Nem akarlak elkeseríteni, így csak egyszer mondom el, hogy sajnálom. Nem tudok rád többé vigyázni, nem tudok már melletted lenni, fogni a kezed és babusgatni, valamint még egy dolgot bánok. Nem mondtam el. Biztos fejben már százszor elátkoztál emiatt, ha nem többször, de egyszerűen hogy állhattam volna eléd? Bocsi, de hamarosan meghalok? Akkor nem élveztük volna az utolsó heteket, a napokat, mert mindketten azon görcsöltünk volna, hogy ez az utolsó, tökéletesnek kell lennie. De pont így volt tökéletes.-tart egy pillanatnyi szüntetet, majd folytatja.-Kérlek, ha már nem leszek, ne úgy gondolj rám, mint a legjobb barátodra, hanem mint a társadra, bármilyen értelemben. Nekem mindig te voltál az első mindenben és amikor az orvos közölte velem a tényeket, az első gondolatom is csak te voltál. Remélem szép emlékként maradok majd meg a fejedben és nevetve fogsz majd beszélni a régi csínytevéseinkről, vagy bármi másról, amit együtt tettünk, mert ugyebár... van egy pár kalandos sztorink. Nem tudom mit mondhatnék még.-sóhajt egyet.-Ha valaha is rossz gondolataid támadnának, mert ismerlek és tudom, hogy fognak, kérlek ne hallgass rájuk. Kérlek, élj értem, ha én már nem is tudtam és találj magadnak valakit, aki legalább fele annyira jól néz ki, mint te. Bár tudom, ez egy nehéz feladat.-nevetjük el magunkat egyszerre, miközben lehunyt szemekkel egyik kezemmel a számra fogok, hisz pár perccel ezelőtt tévedtem. Mégis csak van tartaléka a lélektükreim vérének.-Vigyázz magadra. Szeretlek.
- Én is téged.-nyüszítem felzokogva és oldalra fordulva, hozzábújok a hideg márványkövekhez, mintha azt remélném, hogy megérzem bennük testének finom melegét.-Hiányzol.-motyogom erőtlenül.
Harangszó, ismerős illatok, ugyan az a kattogás.
Tudom, hogy hol vagyok.
Végigsimítva a vízszintes, sima felületen, cseresznyevirágok lehullott szirmaiba botlanak ujjaim.
- Itt vesztettem el mindent, ami valaha fontos volt számomra. A látásom és téged.
Hosszú órákon át kuporogtam még a sír mellett, amíg el nem kezdte arcomat csípni a reggeli hajnal hűvös szele.
Halványan elmosolyodva simítok végig ujjbegyeimmel a síron és újabb könnycseppek hada kezd el érlelődni bennem.
Braille írással van kidomborítva a finom márvány felület, amit remegő kézzel olvasok végig.
,,Kim Nam Joon
1994. 09. 12. – 2018. 04. 28.
Sing me to sleep
Sing me to sleep
Our memory will be my lullaby"
