Gyönyörű

Emlék

Az apró esőcseppek egyre csak potyogtak a viharos esőfelhőkből, ~amik szürkére festették az eget,mint a gondolataim az elmém~ egyenesen a finom arcodra. Szép voltál. Elképzelhetetlenül erős ingert éreztem magamban arra hogy beletúrjak a vihar tépte, eső áztatta, szél borzolta puha hajzuhatagodba, majd finoman magamhoz húzzalak.. De nem tehettem.. És ez fájt. Fájt hogy nem tudhatlak a magaménak. Hogy lehetsz ilyen elérhetetlen számomra? Olyan tökéletes vagy.. Csak ezzel a szóval tudnám jellemezni a szemeim elé táruló látványt. Ahogy a sós óceánra emlékeztető könnyek végigszántották a puha bőröd, majd keveredtek az esőcseppekkel így lassú, halálos táncba hívva azokat, hogy aztán összeforrva gördüljenek le az arcéleden, ahonnan aztán egy röpke pillanat alatt zuhannyanak le a betonra, vegyülve a sárral, ami bemocskolta azokat a tökéletesen tiszta cseppeket amik az arcodat érintették..
Sőt.. táncot járhattak a finom arcodon.. Nekik sikerült. Megérinthettek. Én miért nem tehettem? Miért kínoztál ezzel? Én harcoltam ellene,de.. Végül győzött bennem a kínzó vágy. Habár erősen próbálkoztam tenni valamit de az édesen kínzó lényed elvette a maradék józan eszem. Ezért megtettem azt amit nem szabadott volna. A külvilág megszűnt számomra létezni. Csak te voltál és a cél ami ott lebegett a szemeim előtt hogy megtegyem ami tiltott. És ekkor már nem bírtam magammal. ..Megérintettelek. Ahogy az ujjaim a puha bőrödhöz értek már húztalak is volna közelebb de  nem tudtam. A kezeim átcsúztak az arcodon, a levegőt súrolva. De téged nem éreztelek. Ekkor tudatosult bennem hogy ez csakis miattam van. Bár ne tettem volna. Már megbántam. Tudtam hogy nem szabadott volna. De ez azután tudatosult bennem teljes valójában miután egy pillanat alatt szétfoszlottál. A megbánás végigsiklott először a gerincemen, majd berobbbant a csigolyáimban és szétterült egyész testemben. Eltűntél..Mint egy csodás emlék. Hiszen az is voltál. Egy szép emlék. Talán ha  nem teszem.. talán ha nem szegem meg a szabályt. Ha visszafogom magam ez nem történik meg és tovább csodálhattam volna még értékes valódat. Mondd, ha nem teszem tovább láthattalak volna? Elmerülhettem volna a sötét, kitágult pupilláidban? Akkor talán nem foszlottál volna szét egy pillanat alatt. De te még az elveszés sötét valójában is csak csodálattal tudtál eltölteni. Ahogy egyre csak homályosodtál és egy utólsó megkínzott mégis bíztató mosolyt küldtél felém, miközben keserű könnyeid folytak le a sebekkel tarkított arcodon, benedvesítve azokat; a vörös folyadék lassan áramlott szét a tiszta cseppben mintha a bugyogó véred kapaszkodó kezek lettek volna amik az átlátszó cseppecske azon oldaláról kapaszkodtak bele a Semmibe~ ami számukra azt a csöppnyi vizet jelentette~, amelyikről a sebet érte könnyed. A vérvörös karok szétáramlottak ezzel bemocskolva azt a tiszta ám meggyötört könnyet ami végül így folyt le a vékony arccsontodon. Emiatt egy kis mosoly jelent meg ajkaim szélén megrándítva a bőrt a sima arcomon. Egyszercsak lassan felnéztem rád ennek eredménye képpen mélyen elvesztünk egymás szemeiben. Ez számomra az édes mégis keserű véget jelentette. Ugyanis ez volt az amit utóljára élesen láthattam belőled. Az szemeid.. A lelked.
Ez a vég édes volt miattad, és keserű a szín tiszta valóság miatt hogy elvesztettelek és ez ellen semmit sem tehettem, csak kalimpáltam üres kezemmel a levegőben de te szétfoszlottál.. ezzel darabokba szakítva a szívem. El akartalak érni. Egyre kétségbeesettebben küzdöttem kapaszkodó után ~amit te jelentettél számomra~  mint a véred a cseppecskében. Küzdöttem utánad. De te eltűntél. Megint csak egy szépségesen gyötrő emlék lettél számomra. Mondd, miért vagy számomra tiltott? Szenvedek miattad. Minden nap kísértesz. Kísértenek az íriszeid a mosolyod.. a lényed.. De nem bánom hiszen láthatom a selymes, puha szőke hajad, vékony tested amivel annyi örömet szereztél nekem, mikor öleltél, telt ajkaid amivel finoman csókoltál, miközben a félelemtől megremegtél védelmező karjaim között.. És kísértenek a sebeid. Azok a mély vágások a karodon amivel véget vetettél az életednek. De ez már csak a múlt. Egy édesen gyötrő emlék.
Mennyien nézték minket hülyének amikor meghaltál.. azt hitték értették hogy miért csináltad azt amit.
..tudod látom rajtad hogy te is szenvedsz de nem tudlak megvédeni. Már nem lehetek melletted. Minden jel arra utal, minden emlék, minden visszaemlékezés, -amikor esténként megjelensz nekem- mind azt sugallja hogy menjek utánad, kövesselek és együtt lehetünk. De a leveleid nem hagynak nyugodni. Hiszen azokba azt írod  NE tegyem. Én mégis eltökéltem magam hogy megteszem. Látni akarlak végre... újra. Hiszen látom hogy te is csak gyötrődsz és próbálsz szabadulni valami elől. De én..Nem akarom hogy megint csak az legyél ami hónapok óta vagy. 
                          Egy emlék.

Ugyanis az emlékeket el lehet felejteni. De nekem eszem ágába sincs téged elfelejteni, túlságosan sokat jelnetesz nekem ahhoz hogy ezt megtegyem.. sajnálom nem bírom tovább, követni akarlak. Nekem nincs senki másom. Lehet hogy ez tiltott de én szeretlek Yoongi...