Home

feel like never

Kinyitottam előttük az ajtót, hogy beléphessünk a viszonylag kis szobába. Kicsi, de otthonos. A falak fehérre voltak festve, a bútorok is mind világos, bézs szinűek voltak. Az ajtóval szemközti fal üvegből állt, ezzel kitűnő kilátást nyújtva a város látképére. Több kisebb növény éldegélt boldogságban a polcokon, néhány dísztárgy mellett.

Betessékeltem magam előtt Harryt és Jeffreyt, majd becskutam magunk mögött az ajtót. Megkerültem az íróasztalomat és leültem az egyszerű fekete, hálós forgószékmbe. Rosszabb napokon, amikor teljesen kivagyok, szoktam rajta pörögni. Nem gondolná az ember, de néha még egy huszonhat éves, felnőtt férfit is elkapja az ötperc.

Helyet kínáltam Jeffreynek és Harrynek a velem szemben lévő székeken. Ők is leültek, én pedig kivettem a behozott táskámból a dalt és kikészítettem az asztalra.

- Nos, akkor. - kezdtem neki. - Itt lenne a mű, de előtte szeretnék egy kicsit beszélgetni, hogy eldöntsem, illik-e Harryhez a dal. - mutattam az előttem lévő papírokra, majd az ügyfelemre, aki a térdén könyökölt a karjával, az arcát pedig a tenyerével támasztotta meg és úgy figyelte minden egyes mozdulatomat. Nem zavart annyira, mint amennyire kellett volna, hogy zavarjon. Ettől viszont kellemtlenül éreztem magam, és ahogy láttam, Harry is hirtelen öntudatra ébredt, mivel mikor észrevette, hogy figyelem, aprót köhintve ülő helyzetbe hozta a törzsét, és egyetértően bólintott.

  - Rendben. Mit szeretnél hallani, Louis? -  kérdezte mély és kissé zárkózott hangon. Meglepett, azok után, hogy az előbb még milyen tekintettel mért végig.

  - Rólad szeretnék hallani, Harry. Például, hogy vannak-e védjegyeid, mit csinálsz a színpadon, mit csinálsz a rivaldafényben, vagy ha csak az utcán leszólít valaki... Szeretném tudni, hogy milyennek látnak a rajongóid, ez által el tudom dönteni, hogy mi illik hozzád mind a dal szövege, mind annak műfaja alapján. - fontam keresztbe az ujjaimat az asztalon. Ha így szeretne tárgyalni, akkor hát tárgyaljunk így.

Hátradőlt a széken, az egyik tetovált karját hagyta, hogy leessen a szék és a teste mellé, a másikat pedig az ölébe tette. Feltűnően sokat mozgolódott.

  - Ezt nehezebb megfogalmazni, mint te azt gondolnád. Mondták már?

A szemöldökömet felhúzva néztem Harryre, jelezve, hogy ebből még az égvilágon semmit nem tudtam meg róla.

  - Oké. - sóhajtott, majd megköszörülte a torkát, lesütötte a szemét és úgy kezdett beszélni. - Én vagyok Harry Styles, a felnőtt tinisztár. Tizenhat évesen kezdtem ezt az egészet, egy tehetségkutató műsorba jelentkeztem, ahol a harmadik helyen sikerült végeznem. Ezután karolt fel Jeffrey - muatott a mellette ülő menedzserére - és elkezdődött a karrierem. - itt újra ülőhelyzetett változtatott, óvatosan rám nézett, majd az ölében összekulcsolt kezeivel kezdte babrálni és azt követte a szemével is.

  - Csodás, de még mindig épphogy csak a  nulla felett lebegünk. - dőltem hátra ezúttal én a székemben és továbbra is kérdőn bámultam a fiút.

Harry újra rám nézett, feszengve beharapta a szája szélét, majd fojtatta.
  - A közönségem imád. Azért is, mert támogatok mindent, amit a rendszer nem fogad el tisztán. Beletartozik ebbe minden kisebbségi közösség. - újra megköszörülte a torkát. Vajon járt már mostanában fül- orr gégészeten? - A jelmondatom a "bánj kedvesen az emberekkel" mondat. Legtöbbször én is így cselekszem, ezzel példát mutatva a rajongóimnak. Ennyi elég lesz? - kérdezte még mindig feszülten.

Mélyen belenéztem smaragdzöld szemeibe, remélve, hogy kiderítem, mi miatt ilyen feszült. Volt egy megérzésem, de azonnal elvetettem. Az nem lehet. Ha meg igen, akkor figyelmen kívűl kell hagynom, mert egyrészt, munkakapcsolat van köztünk, és ez nem lehet több, másrészt, barátnőm van. Ezen pedig nem változtatok.