Home

feel like hopeless

Meglepődni sem volt időm, a kezem öntudatra ébredve irányította a kurzort egyenesen az „üzenetküldés" lehetőség felé a képernyőmön.

Akkor ért utol ugyanis a teljes megdöbbenés, amikor a chatszobába belépve megláttam a jelzést, miszerint a beszélgetőpartnerem éppen gépelt.

Azonnal kiléptem a beszélgetésből, és egy nem éppen egészségesnek mondható pulzusszámmal illetve mérhetetlen izgalommal vártam, hogy a kis iránytű kék színűre váltson, ezzel a tudtomra adva, üzenetem érkezett.

Tartott ez öt percig. Továbbra is mozdulatlanul meredtem a képernyőmre, szuggerálva, hátha történik valami, de az kezdetleges izgalmam alább hagyott, és egyre inkább kételkedtem benne, hogy kapni fogok bármit is, egy jó adag csalódottságon kívül.

Letörve csaptam le a készüléket az asztalra, majd a mozdulat után rögtön le is ellenőriztem, hogy véletlenül nem törtem-e be az üvegből készült asztallapot. Jegyzet magamnak: nem volt jó ötlet az üvegasztal, főleg magamat ismerve.

Sóhajtva kezdtem el befelé hurcolkodni, mert időközben hűvösebbre fordult az idő, és egy szál alsógatyában igen lengén voltam öltözve a hőmérséklethez mérten.

Bekuckóztam a kanapémra, ezúttal popcornnal és kólával felfegyverkezve, készen arra, hogy csatát vívjak a Netflix okozta függőségemmel a hajnalig tartó beteg sorozatok nézése iránt. Nekem ne mondja senki, hogy ezek nem jók.

Elindítottam egy „BoJack Horseman" részt a falra szerelt százkilencven centis szörnyetegemen, és bután bámultást terveztem a következő pár órában. Még talán figyeltem is volna rá, ha nem köti le valami egészen más a gondolataim nagy százalékát, márpedig az új kuncsaftom pontosan ezt tette a szupersztár hátsójával karöltve.

Nem hittem el. Egyszerűen nem hittem el magamat. Mégis mi a francot műveltem? Az az email akár a munkahelyem elvesztésébe is kerülhet, még akkor is, ha Niall nem olyan keménykezű, mint más vállalatvezetők. Nem egy rosszakaróm van a cégnél, akik elől sok esetben én csaklizom el a nagy lehetőséget, ami egy világsztárral való együttműködés lenne számukra, ám ezek a világsztárok nagy általánosságban inkább az én munkáim felől érdeklődnek.

A körmömet kezdtem rágni, igaz, már egy kismilliószor megfogadtam, hogy többet nem teszem. Csakhogy a jelen pillanatban ez az önhitegetésem nem igazán érdekelt.

Egyáltatlán. Miért csináltam? Általában meg tudom magyarázni a viselkedésem és a tetteimet, vagy legalábbis magam felé ez mindig sikerül, de most csak a teljes tanácstalanság ködjébe látok, amikor magamba néznék válaszokat követelve saját magamtól.

Mit művel velem? Felcseszett egy munkaügyben írt emaillel és egyetlen el nem küldött instagramos üzenettel. A legszomorúbb, hogy még nincs egy napja, hogy egyáltalán személyesen megismertem, és máris kihozza belőlem azt az énemet, amit a legjobban utálok. A tehetetlent. Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a fennálló helyzettel és a bennem dúló csatával, amit a józan eszem próbál megvívni a nem szívesen látott vendégként érkezett zavarodottságommal.

A telefonom halkan jelezte felém, hogy értesítésem érkezett, leszek szíves megnézni. Nem kellett kétszer mondani, úgy vetettem magam szegény készülékemre, mint ahogyan egy napok óta éhező anyaoroszlán vetné rá magát a zsákmányára.

Ám a képernyőn nem az a szöveg állt és nem attól a személytől érkezett, mint akitől vártam volna. Az üzenet rövid volt, és alapjaiban lényegre törő.

Eleanor: Beszélnünk kell.

Szerintem nem kell senkinek sem elmagyaráznom, hogy miért tudtam azonnal megjósolni az ambiciózus beszélgetés tárgyát.