Home

feels like it's easy

A szombati nap további részét a gitárommal a kezemben töltöttem a nappalimban. Az MTV-n játszott dalokra impróztam, kísérgettem őket, próbáltam visszajátszani a riffeket, akkordmeneteket. Mióta elkezdtem gitáron játszani, az volt a cél, hogy a barátaim előtt villoghassak azzal, hogy bármit le tudok játszani. Egyedül azzal nem számoltam, hogy a barátaim döntő többségben zenészek lesznek, akik születésüktől fogva folyékonyan beszélnek gitárul, és minden második simán játszik Jimmy Hendrixet vagy Slasht. Szóval hozzájuk képest az én képességeim kissé visszamaradottak gitártudás szempontjából, de a zeneszerzéshez való hozzáértésemet el nem veszi tőlem senki. Korábban tudtam megkülönböztetni dúr és moll hármashangzatokat, mint összeadni egyet és kettőt, és azóta is ilyen szinten vannak a matematikai képességeim. Nem úgy a zene és a dalszövegek. Mindig is tudtam, hogy a jövőm része, és minden álmom volt, hogy meg is tudjak belőle élni. Az irodalomtanáraim versenyek és pályázatok tömkelegével kergettek az iskola folyosóin, sőt, még az akadémiai professzoraim is érdeklődtek a szövegeim iránt. Az, hogy végül itt kötöttem ki, csupán a sorsnak és a szerencsének köszönhető. Mikor kiderült, hogy anyu beteg, teljesen elhagytam magam. Inni jártam minden este az állítólagos haverjaimmal, nem jártam be előadásokra és órákra, a testvéreim hiába hívtak, csak a hangrögzítőm szólt bele helyettem, szinte semmilyen kötelezettségemnek nem tettem eleget. Aztán hirtelen nem hívtak és nem kerestek többet. Letiltottak minden platformon, így én sem tudtam keresni őket. Három nappal később a médiából tudtam meg, hogy Lottie Tomlinson, a világ egyik legkeresettebb szupermodelljének édesanyja elhunyt a leukémia szövődményeinek következtében. A saját anyánk temetésén egy szót sem szóltunk egymáshoz, ahogy odamentem, úgy is mentem el utána, senkit nem érdekelt. Ezután teljesen megszakadt a kapcsolat köztem és a családom között. Három évvel később jelentkezett Lottie, két üzenettel, az egyikben arról tájékoztatott, hogy a húgom, Fizzy, szívrohamot kapott. A másikban ez állt: „Louis, mi már régen megbocsátottunk."

Azokban a pillanatokban a szívem valahogy egészen máshogy vert. Az egyik fele meg akart szakadni, meg a másik is, és rájöttem, hogy mind ez idő alatt csak az én gyerekes duzzogásom tartotta ketrecben. Soha nem volt jó kapcsolatom a húgaimmal, mivel legnagyobb mackótestvér lévén korán kirepültem a családi fészekből, egy kis önállóságra vágyva a kicsiktől, talán túlságosan korán. Nem tudtam, miről beszélnek körülöttem, amikor testvéri szeretetről volt szó, vagy valaki csak úgy megemlítette, hogy beszélt tegnap a bátyjával, és azt mondta, hogy... Nem voltam jó testvér, sőt, nagyon sokáig semmilyen testvér nem voltam. Azon a napon, amikor Lottienak életében nem először szüksége volt rám, végre észhez kaptam és felhívtam. Órákkal később egymás karjaiban sirattuk a húgomat, akinek soha nem volt igazi bátyja. Nagyot fordult velem akkor a világ. A családom visszafogadott, habár soha nem is tagadott ki igazán, száműztem és magamat egyedül is. Lottie azóta a jobb kezem, és én az övé, noha csak a tőlem megszokott, mérsékelt beleéléssel, de tudja, hogy ott vagyok neki, ha szüksége lenne rám. ÉS én most újabb lehetőséget adok neki arra, hogy ezt gyakorolja.

Fel-alá járkáltam a konyhában, nem azzal az ideges fajta fel-alá járkálással, sokkal inkább azzal a ha-nem-veszed-fel-sikítani-fogok típusú lendülettel. Alaposan szemügyre vettem a körömágyaimat, megállapítottam, hogy ráférne egy manikűr, doboltam egy ütemet a konyhapulton, talán egy sort is, mire többszöri csengetés után a rangidős húgom felvette a telefont.

- Lottie, baj van. Nagyon nagy baj van. Elcseszem az életem, megint, de az is lehet, hogy nem cseszem el, lehet, hogy ez életem legjobb döntése. Lottie, mondj valamit, mert megőrülök.

- Azt hallom, nyugi. Mi a helyzet? Elég súlyos, úgy hallom, de valószínűleg csak megint túlreagálod.

- Nem! Halálosan komoly. Az a nagy helyzet állt elő, hogy Eleanor szakítani akar velem.

- Várj, nem erre vártunk? – erre sajnos nem számítottam, mert igaza volt.

- Hát... Végül is, de.

- Akkor kérlek ecseteld a helyzetet újra, mert nem ez a bajod, mindketten tudjuk. – szinte láttam magam előtt, ahogy hozzám hasonlóan a körmeit nézegeti, és éppen most dönti el magában, hogy milyen színűek legyenek legközelebb. Drámaian fájdalmasat sóhajtottam (kettőt is, csak hogy nyomatékosítsam)

- Van... Van valaki.

Egy pillanat hatásszünet következett, mint a vihar előtti csend, majd kimért hangon jött a reakció.

- Értem. Ki? – másodszor is kifogott rajtam a keresztkérdéseivel, csupán egy perc alatt, ami gyakorlatilag meg sem közelítette a személyes rekordját.

- Áh, nem is tudom, hogy van-e. Lehet, hogy hülyeséget mondok. Alig néhány napja ismerem! Az még híján, de jelenleg neki dolgozok.

- Hű, nem várt fordulatot vettek az események.

- Egyáltalán nem vagy vicces. Ja, meg amúgy srác. – mondtam ki gyorsan, mielőtt meggondoltam volna magam.

- Az ég kék, a fű zöld, Louis Tomlinson meg van zavarodva a saját életében, amit amúgy teljes mértékben az irányítása alatt tart, mondjunk még egyértelmű dolgokat?

- Ezzel nem segítesz, Lotts. – kicsit kezdtem felcseszni magam, mert nekem ez most fontos volt, Lottie pedig egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki komolyan veszi.

- Dehogyisnem segítek Tomlinson, mást sem csinálok, csak segítek. Nézd, először is, ami Eleanort illeti, mindenki tudta, hogy ez lesz. Próbálj minél kisebb patáliát csapni, mert tudod, hogy apóspajtás simán szétrúgja a segged a karriereddel együtt, és a végén még arra leszel kényszeredve, hogy nálam csövelj, mert nem tudsz bérleti díjat fizetni, Niall pedig elintézi, hogy senki más ne szeressen alkalmazni téged, mint zenei producert. Ezt szeretnéd?

- Deho...

- Nem szeretnéd. Szóval csak ügyesen azzal a szakítással. Ami pedig a másik ügyet illeti, még nem ismerem a delikvenst, szóval vagy mondasz egy címet és odamegyek ismerkedni, vagy beavatsz a dolgok részletes menetébe, az elejétől egészen mostanáig.

Kihangosítottam a hívást és a kezembe temettem az arcomat, miközben hangos nyögéssel fejeztem ki nemtetszésemet Lottie stílusa iránt. Aztán elmondtam neki, mi a helyzet.

Háromnegyed óra múlva kelletlenül adtam igazat a húgomnak. Az ujjaim a billentyűzet felett lebegtek, de ötletem sem volt, hogy fejezzem ki magam emberien mindazok után, amikkel lebombáztam a barátnőmet az elmúlt napokban, hetekben. Aztán egy igai papucs üzenet mellett döntöttem, abból még olyan nagy baj soha nem volt.

Louis: Szia El! Nagyon sajnálom, hogy olyan bunkó voltam, tudom, hogy beszélnünk kell! Ott leszek ma délután. :'(

Egy szabad ember lelkesedésével ejtettem ki a telefont a kezemből, hogy körbetáncoljam a konyhapultot. Ha beszélni tudna, már nagyon régóta csak zokogna folyamatosan, hogy velem kell együtt élnie. De mivel nem tud, el kell viselnie engem boxeralsóban szombat délelőttönként, mert az ember köztudottan olyankor a legboldogabb. Mondta soha, senki, de szerintem teljes mértékben igaza van. Felnyomtam a tévé hangerejét maxra, és együtt énekeltem Justin Younggal a szöveget: 

That's the problem with people like me, why make it hard when you could make it easy?

hű, fura itt a levegő.

mint ahogyan azt mind tudjuk, 2018 szinte múlt hónapban volt, nem volt majdnem két éves kimaradás, szóval most úgy csinálunk, mintha még bőven 2018 lenne, oké?

quarantine makes me do... things. also shotout to the szekta for supporting me <3

amíg újra megjelenek, stay safe.

- Sarah.